Videó – Oldal 3 – Szülők Kézikönyve

Házasságkötés előtt – Workshop

A mosonmagyaróvári jegyespár workshopunk rövidre vágott verziója:

Miklós: Mi ebben a kultúrában szeretnénk összegyűjteni a házasságot, családot, párkapcsolatot, szülőséget fenntartó jó modelleket – ez a célunk – és ezeket szeretnénk közvetíteni. A modell olyan viselkedésmódoknak az átadása, amit mások is tudnak reprodukálni. Amit mi eddig tettünk, ebben a húsz évben, amióta együtt dolgozunk, hogy megnéztük, azok a párkapcsolatok, házasságok, szingli életek hogyan és mitől működnek jól. Utána megpróbáltuk ezeknek a működésmódját továbbadni, modelleztünk. Igazán azt szeretnénk, hogy mi tanuljunk tőletek, kapjunk modelleket, és ezeket tovább tudjuk adni. Ti rendelkeztek óriási tudással, csak nem nagyon tudjátok. Mi nem hiszünk abban, hogy van olyan, hogy egy ember, de a mai pszichológiának ez az alapfelfogása, hogy van egy egyén. Nehogy azt higgyétek, hogy mi azt gondoljuk, hogy egy emberrel bármit el tudtunk érni. Semmit. Félő, magányos lélek egy ember. Az emberrel akkor érdemes foglalkozni, ha legalább ketten van.

Zelka: Amikor szerelmesek leszünk, vagy amikor kiválasztjuk egymást, akkor azt hisszük, hogy majd „mi ketten” leszünk. Tulajdonképp sohasem vagyunk mi ketten. Hozza Miklós az ő szombathelyi mintáit az ő családjából, náluk mi hogy szokott lenni, ki melyik oldalon alszik az ágyban, vagy hogy ki rakja be a mosogatóba a piszkos edényt – mindenki magának vagy egy valaki mindenki után. Én hozom magam a pécsi, baranyai mintáit… Tehát amikor tényleg édes kettesben vagyunk és magunkra csukjuk az ajtót, még akkor is hozzuk magunkkal azokat a mintákat, amikben nevelkedtünk. Egyikünknek olyan természetes az egyik fajta megoldás, hogy rá sem jön addig, amíg nem lát egy másikat, hogy „jé, ti ezt így mondjátok?”, vagy „ti ezt arra keveritek?”, vagy hogy…

Miklós: …így törlitek.

Zelka: Így szoktátok. Ez egy eszméletlen izgalmas dolog. Ahová meg eljutunk, ha majd végigbeszéljük ezt a szakaszt, hogy két fontos pont van: az egyik maga az esküvő, házasságkötés – kinél hogy van, van-e templomi esküvő, vagy házasságkötés anyakönyvezetőnél –, van-e utána lakodalom, vagy elutazunk valami szigetre és ketten a homokban mezítláb, senki ne legyen ott… Nagyon izgalmas része a dolognak, hogy ezt hogyan oldjuk meg. Mert ez meghatározza azt, hogy később mi hogyan, mennyiben leszünk beintegrálódva a családba. Hogy a két rokonság egyáltalán ismeri-e egymást? Hogy találkozott-e az én unokatestvérem az övével, vagy az én testvérem az övével? Nem beszélve arról, hogy néha még a szülők is hosszú idő után találkoznak. Tehát ez az egyik, és hogyha ezt sikerül valahogy jól összeegyengetni – és majd tényleg várjuk az élményeket, hogy ti mennyifélét, mit láttatok ebből – akkor ez már nagyon meghatározza azt, hogy a közös fészekhez, a mi otthonunknak a megteremtéséhez ki hogyan segít? Hogy ezt csak magunknak kell, vagy van-e valamilyen közeg körülöttünk?

Aztán, amikor oda alakul a helyzet, hogy megszületik az első gyerekünk és az apuka bennmarad a családfenntartó szerepben, mert dolgozik, az anyuka meg valami egész más szerepbe kerül, mint volt, akkor mi van? Hogy akkor ők vannak hárman a négy fal között, vagy van-e tényleg család, meg nagyszülők akörül. Hogy kit hogyan engedünk oda? Hogy rá szabad-e lehelni a gyerekre kéthetes korában? Mindez ott alapozódik meg, hogy amikor mi megismerkedünk, és még csak mesélünk egymásnak a családunkról, akkor a másikban milyen kép alakul? Hogy milyen modellt láttunk arra, hogy előbb összeköltözünk, aztán házasodunk, vagy fordítva? Hogy rakjuk össze a közös otthont, ki mennyit kopik az összecsiszolódáskor?

Éva: Nálunk a férjemmel az első Karácsony egy tragédia volt. Ahogy mondtad, mindegyikünk hozta a családi modellt. A férjemék huszonnegyedikén este díszítették a fát. Nálunk – mivel Éva vagyok – ezért huszonharmadikán este már, mert reggelre a gyerekeknek az anyukámék már feldíszítették a fát, hogy amikor jönnek a köszöntők, akkor már ott legyen a fa. Hát a legelsőnél! Én már tipródtam, hogy „mikor lesz kész a karácsonyfa?”, a férjem még: „el kéne menni fát nézni”. Én azt hiszem az ünnepeknél hozzuk leginkább a családi örökségeinket. Akkor ott vitáztunk egyet, és utána mondtuk, hogy „akkor most újat alapítunk”. Mikor a gyerekek megszülettek, újból az ünnepek. Végigrohantuk a rokonokat a gyerekekkel. Az én anyukám, a te anyukád, az én unokatestvérem, én rokonom… Aztán volt egy pont, mikor azt mondtuk, hogy „Karácsonykor sehová”. Előtte mondtuk a gyerekeknek, hogy „pakoljatok gyorsan, mert egy fél óra múlva már ott kell lennünk a következő rokonnál” – hát nem! Otthon vagyunk aznap, és a következő napokon egy-egy napot mindenhol töltünk.

Zelka: Olyan volt, hogy ti már ketten együtt laktatok?

Éva: Igen, a házasságunk után, a legelső közös Karácsonyunkkor, mindenki hozta az otthoni mintát. Hogy „úgy jó, ahogy anyu csinálta”. Hát nem! Újat kellett alakítani.

Miklós: Milyen gyönyörű, nézzétek meg! Az első Karácsonykor azt mondták, hogy „csinálunk egy közöset, összegyúrjuk”. És mit mondtatok? Mi volt a zseniális?

Éva: Hogy a mienket.

Miklós: A mienket. Vagyok én is egy identitás, a Pisti egy identitás. Az, ami ebből létrejön, az egy közös identitás, az egy mi. És azt mondom: az egyénnel önmagában nem tudunk semmit kezdeni, a Pistivel önmagával nem tudunk semmit kezdeni. Mert akkor kezdődik valami, amikor valakinek van egy közös identitása. És erre jó a párkapcsolat, meg erre jó a család, mert ott kezd az egész megállni.

Zelka: Egyébként – hogyha már így a Karácsony kapcsán előjött a közös identitás – az tényleg nagyon érdekel, hogy voltak az esküvők? Melyiketeknél hogyan volt az esküvő? Kis esküvő? Nagy esküvő? Ki lagzi? Nagy lagzi? Mert ez is egy folyamat. hogy vagyunk mi ketten, meg az örömanyáknak is van elképzelésük, hogy hogyan szeretnék. Én pécsi vagyok, Miklós szombathelyi, ehhez képest mi azt mondtuk, hogy mindenki utazzon egyformán sokat, úgyhogy mi a Kiskunságban egy tanyán tartottuk az esküvőt. Viszont lehetett ott sátorozni, tehát ott lehetett aludni. Végül azt hiszem, hogy 90-100 fő… (Miklós jót mulat.) Az a nehéz, hogy akik visszajeleztek, hogy jönnek, ahhoz képest még eljöttek vagy negyvenen, és kellett még teríték meg minden, de megoldotta Sanyi barátunk.

Résztvevő: Ami az én külön kívánságomra történt, Óvár és Kiliti között van egy szép kápolna és három gyönyörű tölgyfa, a cserkészek tudják, hogy az hol van, a három tölgy, és az autókkal ott kellett menni. Én azt kértem, hogy ott szeretnék menyasszonyi ruhában a vőlegénnyel fényképezkedni. És akkor ott megálltunk, mert a menyasszonyi kocsiban csak mi voltunk meg a fotós, és akkor ott készültek rólunk képek. Mert hát arról hallani sem akartak. A fehér ruha ott leér a fűbe és az nem egy olyan szép, gondozott park, hanem csak úgy szép volt a három tölgy. Csinált rólunk pár fotót és akkor mentünk. Ide kellett jönnünk Mosonmagyaróvárra az anyakönyvvezetőhöz, polgári esküvő volt. Akkor még faluban nem lehetett. Most már lehet az önkormányzatnál, nem kell a polgári esküvőre bejönni. És arra is emlékszem, hogy mikor eljöttünk a megbeszélésre, akkor kérdezték, hogy kérünk-e valami verset. Megbeszéltük, hogy Ady Endrétől „Az én menyasszonyom”-at szívesen meghallgatnánk, és azt mondták, hogy jó, bevállalják. És helyette, amikor volt a szertartás, akkor egy egészen más verset mondtak nekünk, nem azt, amit mi kértünk. Mert azt nem volt hajlandó elmondani, hogy „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkísérjen egész a síromba” – ezzel nem tudott mit kezdeni a versmondó. Pedig ez szolgáltatás volt, és költség is volt. Meg még ott derült ki az is, hogy nem lehetek Sárközi Árpádné, hanem csak Sárközi Árpád Ferencné.

Miklós: Ez nálatok is van, ugye?

Panni: Nálunk is így van, igen. Ami nagyon érdekes, és most már tudom, hogy ez rajtam múlott, és ki kellett volna vívnom azt a szerepemet, hogy „én itt most menyasszony vagyok”. Ugyanis azt képzeljétek el, hogy a rokonság nálunk gyülekezett, a húgom meg fodrász tanuló volt meg kozmetikus, és mindenki besorolt, hogy a haját csinálják meg sminkelést. És képzeljétek el, rám öt perc jutott. Úgyhogy az én fátylam ferdén lett felrakva. Mert öt perc volt ahhoz, hogy én elkészüljek. Mert mindenki fontosabbnak tartotta saját magát. De egyébként nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ez milyen probléma, tehát nem haragudtam ezért senkire, nem volt számomra fontos, hogy nekem csak öt perc jutott.

Panni férje, József: Majdnem elkéstünk a lagziról…

Panni: Igen. Azóta látom, hogy végül is fontos lett volna, hogy én akkor ott menyasszony vagyok, hogy ezt a szerepemet kivívjam. Mert Katiéknál is látom, meg Józsi fiunknál főleg, hogy igenis Józsi felesége is kiharcolta azt, hogy őrá figyelni kell, mert ő a menyasszony, és az egy fontos szerep tényleg. A vőlegénynek is, hogy ő a vőlegény. Ugye aznap övüké, nem másé. Én úgy érzem, hogy ez egy nagyon komoly dolog

Zelka: Te voltál az örömanya. Az is egy esküvői élmény.

Panni: Igen, igen.

Zelka: Az milyen volt, örömszülőként?

Panni: Laciék esküvőjét ők saját maguk szervezték, de nagyon jó volt, és jól éreztem magamat. Örömanyaként én úgy vagyok, hogy morogtam, tehát sok morgás volt bennem, de szép lassan elfogadtam, hogy ők mások. Mi laktunk együtt is, öt évet laktunk együtt, két különböző időpontban, de talán nem volt köztünk veszekedés, én legalábbis úgy emlékszem. Nehéz volt elfogadni, hogy ők mások, de el kellett fogadni. Ahogy a férjem édesanyja is elfogadta, hogy én más vagyok. Soha nem szólt bele a dolgaimba, soha nem tett semmiféle megjegyzést, együtt laktunk, és elfogadta. Tehát nem szólt bele.

Miklós: Elkezdtük mondani, hogy az embernek van egy személyisége, egy identitása. És amikor egy párkapcsolat kialakul, akkor kialakul egy közös identitás. Viszont az, hogy valaki kicsoda, az meg azoknak a szerepeknek az összessége, amiket képes eljátszani. Minél több szerepre vagyok képes, minél több rétege van a személyiségemnek, annál rugalmasabb, annál ellenállóbb. A menyasszony is egy szerep. A legtöbb kislány ezt már úgy másfél éves korától gyakorolja, de van aki nem. A mi felfogásunkban a nagy lagzi az azért fontos, mert… Hogy is van? Hogy „hetedhét határra szóló” meg „három nap három éjjel”? Azért fontos, mert ott megjelenik a két származási család meg a baráti kör, és ezzel a pár, a vőlegény is meg a menyasszony is, önkéntelenül belekerül nagyon sok szerepbe. Emiatt kibontakozik az a sok-sok személyiség-réteg, meg sok-sok szerep, amibe mi mint pár képesek vagyunk belemenni. Valamiért te kimaradtál, Éva, a ti esküvőtökkel, de ugye érzed azt, hogy ti ezen a Karácsonyon találtatok valami fogást az már valahogy hasonló modellből következik.

A lagzi, mint egy kultúrhagyomány, vagy a házasság, mint egy kultúrhagyomány, az a rokonság részéről egy elköteleződés. Pszichológiailag amellett, hogy „mi ezt a párkapcsolatot támogatni fogjuk”. A násznépben van egy felelősségvállalás is amellett, hogy „ezt a párt elindítjuk”. És ez a mi korunkban egy nagyon nehéz kérdés, mert a hagyomány már lekopott erről, hozomány meg ilyesmi még valamelyest van, de igazán már nincs. Menyasszonytánc van vagy ilyen borítékok. De ami az izgalmas, hogy a párban, a fiatal párban nagyon kicsi a hajlandóság arra, hogy kérjenek. Azt az elején már mondtam, hogy a rendszerszemlélet viszont azt mondja, hogy adni meg eszméletlen jó. Tehát borzasztó dolog az, amikor elindul egy család és csak nagy nehezen sikerül rábeszélni arra őket, hogy egyáltalán elfogadjanak valamit. Az megint csak egy hiedelem, hogy az van elköteleződve, aki kér. Nem igaz. Az köteleződik el, aki ad.

Zelka: Onnantól, hogy valakinek adtál, valakibe tettél erőforrást – és az tényleg mindegy, hogy pénzt, vagy erőt, vagy időt, vagy micsodát –, akkor ő azzal felértékelődik a te szemedben.

Miklós: Nehéz ezt megérteni.

Igen.

Miklós: Kellene egy ilyen képet alkotni az esküvőszervező fiatalokban, vagy saját magukban ezekben a családokban, hogy „ki az, akitől én majd merek kérni, ki az, aki nekem bármilyen módon erőforrásom lehet?”. Úgy tűnhet, hogy ez egy számító dolog, „azért hívom meg, mert majd bejuttatja a fősulira…” De ha meg ahogy mondod, a nagyszülők szempontjából nézem, vagy azoknak a szempontjából akiknek van és adnának, azok számára ez egy kitaszítottságot jelent, egy elutasítást jelent. Azt mondják, „igen, jó a nagybácsi, és akkor majd jól lenyúljuk a nagybácsit” – ezt mondja a közgondolkodás. De a valóság meg az, hogy a mi mostani társadalmunkban nagyon sok ember él jólétben és szívesen adnak időt, pénzt, bármit, de nincs kinek. És hogy ez, ha meggondoljátok ugyanannak a játszmának a másik oldala. A kérés ugyanúgy egy nagy dolog, mint az adás, vagy a kérés az ugyanúgy lehet egy természetes dolog, mint adni. Egyáltalán nem úgy van, hogy csak az egyik oldal van kitüntetve. Nem. Nagyon nagy teher tud lenni a vagyon, vagy a bőség, akármiből van. A nagyszülők esetében tapasztalat meg idő. Hihetetlen kincs. Ebben a mi világunkban a tapasztalat a legnagyobb kincs. Információ annyi van. amennyit akarsz, rámegyünk a Google-ra. De a tapasztalat, az idő óriási kincs. És ezek megvannak. De ahhoz hogy ezeket – ahogy mondod – vissza tudjuk vezetni a családba vagy a családi rendszerbe, annak a gyökere a kérés. A kérés meg az adás. Az elfogadás meg az elköteleződés. És annak a belátása, hogy a másik embernek jó, nagyon jó, hogyha adhat. A szemetek előtt futtassátok végig azt a násznépet, aki ott volt, most így utólag, vagy a jövendőben, és arra gondoljatok, hogy mit adtak volna ők szívesen, vagy hogy mit adnak ők szívesen. Elképesztő gazdagságot fogtok megpillantani.

Óvodás a családban – Workshop

A mosonmagyaróvári óvodás workshopunk rövidre vágott verziója:

Miklós: A mi Peti fiunk, aki elaludta fodrászt, mert buliban volt, sok tekintetben nagyon fontos pszichológiai diagnózisokat tud már felállítani, ebben modellez minket. Viszont karcsú és izmos, tehát nem utánoz engem. Mert lehetne fordítva is, hogy azt mondja, hogy én nagyon tisztelem apámat, úgyhogy akkor én is szeretnék egy jó nagy pocakot. Láttok egyébként sok Ronaldo mezben szaladgáló kis kövér gyereket. Ez az utánzás. A modellezés a lényegnek a kiemelése. Ilyen szempontból mi azt mondjuk, hogy a pszichológia a modellezésre épül. De ezt sem a pszichológia találta ki, hanem a családok és a gyerekek is modelleznek, amiből viszont valami borzasztó dolog következik, bocs, hogy megint visszatérek a Spockra. A könyvnek az a címe, hogy Csecsemőgondozás és gyermeknevelés. Talán felfigyeltetek rá, hogy mi kerüljük a gyereknevelést. Mi nevelésen azt értjük, hogy a gyereket olyasmire vegyük rá, amit mi nem csinálunk.

Zelka: Vagy rávesszük, hogy ne csináljon olyasmit, amit mi csinálunk. Mondjuk:: „Ne cigizzél, még kicsi vagy!”.

Miklós: A nevelés azért nagyon alacsony hatékonyságú, mert a gyerek úgyis modellez. A modellezés az annyira régi, hogy régi módokon érvényesül. A régi módok ezek a tudattalanon keresztül, tudattalanul érvényesülnek.

Zelka: Szerintetek kit figyel mondjuk egy kisovis gyerek? Kit utánoz leginkább? Bocsánat, javítom magam: Kit modellez?

– Az óvónénit.

– Meg a testvérét.

Zelka: Ha! És ugye milyen könnyű lenne a dolgunk, hogyha a szülei és az óvónénit modellezné elsősorban, és utána jönnének a többiek. De igen, a kortárs gyerekeket. Azt nagyon érzik a gyerekek, hogy ki a kortárs, és ki az, aki egy ici-picit idősebb, az még jobb, mert annak igyekszik a nyomába. Ezért zseniális dolog az, hogy a gyerekek csoportban lehetnek. Azok a hagyományok, szokások, normák, amiket a nagyobb gyerekek már elsajátítottak, azokból a kicsik ilyen modellezős, megfigyelős módon rengeteget átvesznek anélkül, hogy valaha is kellett volna neki mondani, hogy „azt úgy kell csinálni”. Ezért nagyszerű az, hogy egy bölcsödének vagy egy óvodának van egy szokásrendszere, van egy hagyománya. Anélkül, hogy annyira nagyon kéne magyarázni, ha mindegyik gyerek odaül az asztalhoz enni, akkor én is odaülök. Vagy, ha most mindenki megy kezet mosni, akkor, ha én nem is nagyon figyeltem, hogy mi van, csordaszellemben megyek a többiek után, és én is azt csinálom.

Ami még nagyon érdekes a modellezésben – mert ugye úgy kezdődik az óvoda, hogy ki kéne választani, hogy melyik óvodába vigyük a gyereket –, az is nagyon izgalmas. Mert ott meg mi modelleztük, hogy melyikek azok az óvodai választások, amik a legjobban sikerülnek. Ha tíz-tizenöt percet battyogunk reggel, akkor azalatt ráhangolódik a gyerek, na milyen jó lesz oda megérkezni. Már idejében elindulunk, már ott járnak a gondolataink, már arról csevegünk. Ha viszont átdobom egyik kertkapuból a másikba, akkor „Úristen, mennyi gyerek van itt egyszerre!”. Oké, hogy minden nap megy, de minden nap ezt éli át. Akik meg nagyon messze laknak, ott megint. Ti tényleg szerencsések vagytok ebből a szempontból, de Budapesten a reggel fél nyolc és fél kilenc közötti időszak úgy néz ki, hogy a legnagyobb dugóban száguldoznak kerülő utakon az anyukák vagy néha az apukák. A gyerek benn ül hátul, és hogy ne kelljen annyira korán felkelni, ezért a kakaós csigát a gyerekülésben eszi meg. Tulajdonképpen az van, hogy reggel otthon felébred, gyorsan felöltöztetik, beültetik az autóba, kezébe nyomnak valamit majszolni, mennek a dugóban, és amikor végre odaérnek az óvodához, akkor az ajtó ki, a gyerek az oviba be, és akkor az anyuka, apuka meg megy a dolgára. És a gyereknek megint nem volt ideje ráhangolódni meg megérkezni.

Az egyik nagyon fontos az óvodaválasztásnál az ez. Tehát a legjobb ovi, az olyan, hogy gyalogos távolságban van. Akár még ha esik az eső,akkor is, vagy hogyha hull a hó, akkor is, veszünk csizmát, elbattyogunk és szépen megérkezünk nyugodtan.

Miklós: Megérkezünk az óvodába, ami még nem azt jelenti, hogy a gyerek óvodás. Hanem megérkeztünk az óvoda átadójába. Az óvoda átadója minden helyek legfontosabbika, ahol a szülő hozzászokik a nagyszülő szerephez. Mert a jó szülő az óvoda átadójában már gyönyörködik a gyerekében, úgy, mint egy nagyszülő. Örvendezik neki. Mert a gyerek ott elkezd felkészülni arra, hogy ő már egy önálló személyiség odabenn a csoportban. És emiatt a gyerek ott már előadja magát, mint egy a mi családunkról leváló félben lévő, külön személyiség. Másként beszél. Ügyesen öltözik, vetkőzik. Ezeket persze egyszerre csinálja, tehát nagy türelem kell hozzá. Ha elképzelem, ahogy egy télire felöltöztetett kislány, amire felveszi az ovis pinki harisnyanadrágot, hát az úgy testvérek között fél óra, de a normaideje negyven perc. Hogyha erre van ideje a szülőnek, akkor az nagyszülő. De legalábbis nagyszülő módjára viselkedik. Ez azért nagyon fontos, mert a szülőség is egy szerep, a szülőség is modellezés, és ezt lehet egész másképp csinálni. A szülőnek nem biztos, hogy nevelnie kell. Szerintünk nem. A Spock szerint igen. A Spock alcíme az, hogy gyereknevelés. A mi alcímünk meg, emlékszik valaki mi az alcímünk? Szülők kézikönyve avagy?

Zelka: Hogyan leljük örömünket a gyerekeinkben? Emlékszem.

Miklós: Ez a közös nevező a szülő meg a nagyszülő között. Tehát leül a szülő nagyszülő szerepben, funkcióban, nagyszülő modell szerint oda az átadóba azzal, hogy „milyen tündér kislányom van nekem, azt a mindenit!”.

Zelka: Ha időnyomásban van a szülő, akkor ő időnyomás alá fogja tenni (muszáj neki) a gyereket, aki fölött elkezd vagy őrmesterkedni, hogy folyton mondja neki, hogy mit csináljon, vagy pedig kézi vezérléssel ő maga húzza le róla a csizmát, meg ő húzza fel a harisnyát, tehát egy nagyon másfajta helyzet alakul ki. Akkor azt nézzétek meg, hogy a többi gyerek szemével ez hogyan néz ki, és hogy milyen szerepe lesz a közösségben annak a gyerekeknek, aki türelmesen eltáncikál, megvárják, hallják a többiek, hogy őt senki nem irányítgatja, hanem ott elücsörög vele, meg derűsen gyönyörködik benne az, aki vele van. Meg hogy fognak ránézni az ovis társai arra a gyerekre, aki próbababaként van öltöztetve, cseszegetve van, hogy „na!”. Tehát nagyon érdekes, mert az, hogy mi történik az ovi öltözőben, annak szerepe lesz abban, hogy az ovis közösségben őt mennyire becsülik, mennyire tartják önállónak, mennyire gondolják, hogy meg kéne neki mondani, hogy mit csináljon, vagy pedig hallgatnak rá. Mert akivel az apukája türelmesen ül, valószínűleg ezt is modellezik a gyerekek, hogy akkor azt a gyereket érdemes megvárni, érdemes rá hallgatni.

Abban, hogy az óvónéni jó lesz-e vagy nem, abban nagyon nagy befolyása van a szülőknek. Egyrészt, hogy ők személyesen az óvónénivel hogyan kommunikálnak, mennyire fogadják el, mennyire kérik ki a véleményét. Még akkor is, ha esetleg ők is azt gondolják, amit az óvónéni mond. Vagy lehet, hogy esetleg mást gondolnak. De az, hogy mennyit vitatkoznak vele, vagy mennyit harcolnak, vagy mennyire hallgatnak rá, ez az egyik. A másik, ami nagyon izgalmas, talán még nagyobb hatású dolog, hogy ha a szülők egymást közt, úgy amikor az óvónéni nem is hallja, de elkezdenek az óvónéniről jókat mondani. Mert azért mindenki csinál jót, néha, véletlen. Tehát ha elkezdenek jókat mondani, akkor az hoz egy olyan hangulatot abban a szülőkörben, hogy tényleg elkezdik látni az értékeit annak az óvónéninek. Mondjuk, lehet óvóbácsi is, de most egyszerűsítsünk. Óvodapedagógusnak. Ugyan nagyon kerülő utakon, de valahogy ez a pozitív megbecsülés elkezd visszajutni. A gyerek valahogy elhallja, hogy a szülők jókat mondanak, amiatt jobban hallgat rá. Harmadik körből visszajut, hogy „mi is szeretnénk ide hozni a gyereket, mert hallottuk, hogy milyen jó az óvónéni”. Tulajdonképpen a másik vége szomorúbb, de az is igaz. A legjobb pedagógust is csúnyán és gonoszan el lehet lehetetleníteni, hogyha elkezdenek róla olyanokat mondani. Mondjuk két hétből tíz másodpercig tévedett és arra rakják rá a fókuszt. Az óvónénit tudjuk abszolút jó irányba építeni, meg örülni neki, mert az óvónéninek is lehet örülni. Mert melyik ember az, aki néha nem hibázik? Hát az, aki semmit nem csinál. Az óvónéni elég sok mindent csinál egész nap, valószínű az idő nagy részében jól, de ha véletlen nem, akkor is jó szándék van mögötte. Én még nem láttam Hófehérke mostoháját meg a vasorrú bábát az óvodában dolgozni. Aki pedagógusnak megy, azért megy oda, mert ő szeret ezzel foglalkozni, mert jó szándékú, jó akaratú ember.

Miklós: A mi gyerekeink Waldorf iskolába járnak, meg Waldorf óvodába is jártak, és ott jöttünk rá arra, hogy ki is a jó óvónéni. A Waldorf óvónőképzésnek egyetlen olyan tárgya van, ami egy éven keresztül megy. Tudjátok melyik az?

– …

Miklós: A dúdolás.

Zelka: Az óvónéni, ahogy érkeznek a gyerekek, dudorászik. Dúdol pontosabban. A dúdolás az egy szöveg nélküli valamilyen szívmelegítő jó kis dallam. Dudorászik és közben tesz-vesz valamit. Valamit varrogat, vagy ha aznap cipót esznek, akkor dagasztja a tésztát. Tehát valamit csinál, jelen van. De ő nem megy oda azokhoz a gyerekekhez, akik megjöttek, nem hagyja abba a dúdolást és kezdi el mondani nekik, hogy „jaj, hallottam Józsika, hogy tegnap köhögtél”. Semmi ilyesmi, hanem ő dúdolgat, ha úgy adódik, hogy nem lisztes a keze, akkor esetleg egy kicsit megsimogatja vagy hozzáér, de egyébként békén hagyja a gyerekeket. És ahogy a gyerekek ékeznek, ők nem az óvónénire fókuszáltan érkeznek, hanem egymással kezdenek el játszani, építgetni, matatni. Viszont az, hogy az óvónéni mégse csöndben tesz-vesz, annak az a nagyon hasznos és jó értelme, hogy folyamatosan hallják, hogy ott ő jelen van. Ez ad nekik egy biztonságérzetet, miközben meghagyja őket a saját kortárs közösségükben, a saját kis kapcsolataikban.

Miklós: És egyébként, ha meggondoljátok, hogy mik voltak a régi idők gyerek játékai? Baba. Babáztak. Miért babáztak? Mert anyuka babázott. Mert egy négy éves gyereknek már van testvére, kistestvére. Azzal anyuka babázik.

Zelka: Mire vágyott az a gyerek, akinek volt otthon egy szekerük? Hogy legyen neki is egy ilyen kicsike, amivel ő tud játszani. Vagy hogyha látta a nagy söprűt meg a lapátot, hogy legyen neki is egy olyan kicsi, amivel tudja ő is ugyanazt csinálni. Mi logika volna abban, hogy van egy felnőtt világ, és a gyerek nem abba a világba szocializálódik bele, hanem valami egész másba, ami egyébként nem is a gyerekjátékok világán kívül? Hát persze ő is olyasmiket szeretne csinálni, amit lát, hogy van az életben.

Miklós: Ha elmentek a Szórakaténusz játékmúzeumba, akkor ott babák, babakonyhák, kicsi kocsik, ilyesmik vannak. Ugye akkor most háborgunk, hogy a mi gyerekeink miért nem ezzel játszanak, pedig tiszta fából vannak.

Zelka: Meg hintaló, az olyan jó példa volt.

Miklós: Hintaló. Meg natúr az egész. És nem játszanak vele! Képzeljétek el, hogy ezt azért a Waldorf okosan megoldotta, mert kezdettől nem volt se hintaló, se babakonyha, hanem ilyen paravánrámák vannak meg leplek, aztán azzal játszanak. És abból lesz királyi vár meg bármi.

Számunkra ez azért nagyon izgalmas modell, mert egy csomó párkapcsolat, házasság azért jut zsákutcába, mert apuka „nem játszik eleget a gyerekkel”. Mi erre azt mondjuk, anyuka se játsszon a gyerekekkel! Hagyja a békén a gyereket! A gyereknek egyrészt a jelenlét kell, csörömpöljön, szöszmötöljön, rakodja be a család díszét edényt a mosogatógépbe, és csak legyen jelen. A másik meg, hogy apukának meg anyukának ilyenkor egy nagy kötelessége van. Az az, hogy legyen jelen egy kicsivel idősebb kortárs. Mert a gyerek igazán attól tanul.

Zelka: Van egy helyzet, amikor szabad játszani a gyerekekkel. Amikor nekünk is tényleg, igazán jól esik. Ami olyan játék, amit mi is szívesen csinálunk.

Dorottya: Ha nem is vitatkoznék, de picit kiegészíteném ezt. Saját gyakorlatból, amit mondhatok arra, hogy hagyjuk békén a gyereket és ne játsszunk vele.

Zelka: Kivéve, ha jól esik.

Dorottya: Én azt látom, a mi családunkban, hogy ezt nagyon igénylik. Sokan vagyunk, sokat vannak együtt, sokat játszanak együtt, sokat veszekednek is együtt, mindenfélét csinálnak együtt. Viszont nagyon van igényük arra, hogy csak velem legyenek. Hogy legyen olyan kis énidő, amikor csak rá figyel az anya. Nem osztja meg a figyelmét. Nem főz közben, nem csak jelen van, hanem vele van. És most például az ikrek azért nem jöttek el kézműveskedni, mert most tanulnak és akkor „ebéd után anyával csinálunk valamit”. Csak ők, együtt, míg a kicsik alszanak, a nagyok meg nem tudom, mit csinálnak. Látom, hogy ezt nagyon igénylik.

Zelka: És akkor te olyan csinálsz, amit te is szeretsz.

Dorottya: Nyilván olyant csinálok, de azért szeretem csinálni, mert ők azt szeretnék.

Zelka: Nagyon fontos, hogy legyenek ilyenek olyan idők, amit mindenféle kombinációban töltünk. Ő két gyerekkel, én két gyerekkel, ő egyikkel én másikkal, cserélünk, négyen. Minden variáció nagyon jó ha van, mert mindegyik más. Más élmény, meg más helyzet. De mégiscsak az össz-üzenete a dolognak az az, hogyha olyan csinálunk, ami a gyereknek nagyon jó, de számunkra meg terhes kötelesség, az ugyan lehet, hogy akkor jó a gyerekeknek, de valahogy beíródik neki a másik oldal a memóriájába. És amikor majd át kellene állni a másik oldalra, és őneki ezeket a terhes kötelességeket vállalni, akkor azt mondja, hogy „hát, még inkább élek egy kicsit, még nem akarok gyereket”. Ha meg az az az üzenet, hogy szülőnek is jó dolog lenni, mert van, amit nagyon szeretek játszani, vagy szeretek Lilivel sütni (nagyon kicsi kora óta jobban süt mint én, mert ez egy jó élmény neki), akkor az lesz az élménye, hogy jó dolog gyereknek lenni, de közben az is beíródik, hogy szülőnek lenni is jó, meg felnőttnek lenni is jó. És tényleg, azok a játékok, ahol szívesen, csillogó szemmel, örömmel vagytok ott, az teljesen oké, de amikor látszik, hogy már alig várom, hogy mikor mehetek, és az első adódó pillanatban, amikor jön egy lehetőség, akkor megpattanok onnan és csinálok valami mást, azt észreveszi gyerek. Szóval olyat játsszatok, amit egyébként is szívesen játszanátok. Azt gondolom, hogy nálad azt érzik a gyerekek, hogy te azt szívesen csinálod. Nem az megy át nekik, hogy „hű, most az anya beáldozta magát, és legszívesebben tök máshol lenne, de muszáj neki, mert ő az anyuka!.

Dorottya: Ezért van az, hogy a matekozás az enyém, a fizika az a Gyurié.

Zelka: Amit szívesen csinálnunk, azt csináljuk.

Kisgyermekes családok – Workshop

A mosonmagyaróvári kisgyermekes workshopunk rövidre vágott verziója:

Miklós: Zelkának meg nekem van egy nagy-nagy álmunk. Az az álmunk, hogy megírjuk a Spock könyv utódját. Ez együtt jár azzal is, hogy összegyűjtsük azt a tudást, ami a szülőkben felhalmozódott, azt a bölcsességet, ami felhalmozódott. Ezért nagyon fontos számunkra, hogy ezt tőletek begyűjtsük. Te mondtad azt, hogy a gyerekekkel való öröm a negyedik gyereknél kezdődik. Így van?

Dorottya: Hát folytatódik vagy kiteljesedik. Kiteljesedik, inkább így mondom.

Miklós: Kiteljesedik. Köszönöm. A legtöbb szülő egynél megáll, vagy kettőnél, azért mert „Jaj!”. Te azt mondtad, hogy őszinte pillanatodban, hogy még a háromnál is azt mondtad, hogy „Jaj!”. És a negyediknél jött el az, hogy „Jaj de jó!”. Ugye?

Dorottya: Igen.

Miklós: És ez az egész nép számára, vagy talán azt tudom mondani, hogy az egész világ számára, egy kimondatlan, megfogalmazatlan bölcsesség. Egyetértetek?

– Igen.

Miklós: Na, milyen jó! És ezt olvastátok már valahol?

– Nem.

Miklós: Mi, akik elolvastunk egy pár könyvet, meg voltunk mindenféle képzéseken meg ilyesmi, mi sem. Tehát ha másért nem, akkor ezért érdemes, mert teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Zelka: Az a nehéz dilemma, hogy amikor írnak a gyerekekről, akkor leírják, hogy milyen egy kisbaba, milyen egy kisgyerek, milyen egy óvodás. De nincs kisgyerek vagy kisbaba önmagában, hanem annak a kisbabának van anyukája, apukája, nagymamája. Aztán, ha nem első gyerek, akkor van testvére is, ha meg első, akkor jó esetben hamarosan lesz testvére. Az egy nagyon nehéz dolog és kevesen vállalkoznak rá, hogy ezeket az összefüggéseket leírják. Az első, amit szeretnénk ma megnézni, ami egy nagyon izgalmas szempont, hogy nem a gyerek „olyan” önmagában, ha nem valahogyan kitáncolódik egy olyan helyzet, amikor ő elkezd tagadni, meg nemet mondani, meg önállósodni, szabadságharcot vívni stb.

Miklós: Demonstrálandó, itt van egy baba, aki most pontosan hány hónapos?

– Tíz hónapos.

Miklós: Tíz hónapos. Kilenc hónapos korában még egy csodálatra méltó nyugodt baba volt. Eddig, egy hónappal ezelőttig még alapjában a genetika határozta meg a viselkedését. Ez nem azt jelenti, hogy „tiszta apja!” meg „tiszta anyja!”, hanem, hogy egymásra épülő programok hatottak. Ahogy fordul, ahogy a fordulásból kifejlődik a kúszás, ahogy a kúszásból kifejlődik a mászás, és ahogy a mászásból kialakul a járásnak a szükséglete. Még mindig úgy alapjában genetikailag determinált, de már elkezdi a környezet átvenni az irányítást, mert azt látja tőlünk, hogy járunk. És hogyha azt gondolnátok, hogy akkor is járna, ha nem ezt látná, hát erre azt tudom mondani, hogy nem, nem járna. Akármilyen meglepő, de nem járna. Sajnos az ember sok gonoszságot megtesz, és tudunk olyan gyerekekről, akik nem láttak járó felnőttek, vagy azért mert kitették őket, és tényleg farkasok nevelték. Van ilyen. Tíz ilyen példáról tudunk, hogy állatok neveltek fel gyereket. Tehát most billen a genetikai program egy környezet vezérelt programmá. A genetikailag még vezérelt kúszás már arra való, hogy felderítse a környezetét, amit úgy hívunk, hogy exploráció. A tapasztalt szülők tudják, hogy az exploráció az egy nagyon veszélyes dolog.

Zelka: Nagyon izgalmas. Szerintem mindannyian láttatok olyan kisbabás lakást, ahol a tárgyak elkezdenek fél méterrel feljebb költözni. Ez az első szakasz. Ott a gyerek már ért dolgokat, de még inkább hangsúlyokból. Az egy jó szülői megoldás, hogy azt a szintet, ahol ő mozog, közlekedik, felfedezi a világot, azt biztonságossá tesszük. Aztán jön a következő, amikor elkezd kapaszkodva felállni, vagy akár később már önállóan járni, akkor még feljebb költözik minden. Na de aztán már arra is képes lesz, hogy felmásszon vagy széket odahúzzon és arról elérjen valamit, és az az a pont, ahol már kevés a passzív védekezés. Sőt, akkor már járókában, meg mindenféle ember alkotta okos dolgokban sem marad meg könnyen, vagy csak rövid ideig, tehát ennek megvannak a keretei. Akkor jön az, hogy… Mi az ilyen intuitív reakció, hogyha a gyerek olyan után nyúl, amit szeretnénk, ha békén hagyna? Hát rászólunk. Rászólunk. Ez egy nagyon-nagyon izgalmas dolog, amikor a gyerek már akkora, már úgy tud mozogni, már ki tudna szaladni az autók elé, akkor tényleg nagyon felgyorsulnak a dolgok és fokozódik a veszély, ami őt érheti. Viszont – mert közben ugye figyeli a környezetét a fülével is – közben ott tart, hogy képes egy csomó dolgot megérteni, sőt mondani is. Tehát azzal párhuzamosan, ahogy mozgása oda jutott ahová, meg a környezet felfedezése egy ilyen intenzív szakaszba jutott, azzal párhuzamosan a nyelvi fejlődése is nagyon szép tempóban halad előre. És hát az sem úgy van, hogy a kutyáktól tanulja az ugatást, vagy a farkasoktól a vonítást, hanem hallja, hogy mi beszélgetünk és egész pici korától elkezd ezzel játszani. Itt már eljut odáig, hogy egy csomó dolgot megért, nagyon figyeli, hogy amit ő kiad hangot, arra mi hogyan reagálunk. Tehát egy oda-vissza csatolós, visszajelzős alapon ő elkezdi észrevenni, hogyha azt mondja, hogy „po”, akkor „Igen pohár!”, és akkor megint véletlenül azt mondja, akkor megint ezt adom oda, és elkezd neki összeállni.

És mi az, amit miközben explorál közben rengeteget hall? Hát azt, hogy „nem!”, meg, hogy „ne!”. Bocs, hogy így fogalmazok, de hülye lenne az a gyerek, amelyik ezt nem kezdi el kipróbálni. Hogy ő is mondja. S ugyanígy, mint amikor azt mondja, hogy „po”, figyeli, hogy hogyan reagálunk. Csakhogy akkor mi nem annyira hasonlóan reagálunk. Mert amikor ő azt mondja, hogy „po” vagy „pa” vagy netán valamilyen nekünk érzelmileg fontos dolog, akkor azt látja, hogy megörülünk, és amikor meg azt mondja, hogy „nem”, akkor véletlenül sem azt látja, hogy megörülnénk. Tehát egy egész más reakciót kap, és ez nagyon érdekes. Ezt ő ugyanúgy mint ahogy a pakolást, a lepakolást, meg a zörgést, meg a mindenfélét, elkezdi gyakorolni.

Miklós: Nagyon jó, hogy ti itt hárman bemutatjátok, hogy egy ekkora kis kölyök három felnőtt figyelmét igényli. De most bocsássatok meg a közjó javára, hogy látsszon, hogy valójában ő mit is csinál. Hogyha véletlenül még két-három métert mászik és szed fel koszt, akkor a legszebb álmom teljesül. Az ilyen korú gyerek a kezével ismer meg másodsorban. Elsősorban?

– Szájával.

Miklós: Ilyenkor jön az, hogy „milyen aranyos, milyen kedves gyerek!”. És közben mégiscsak volt három korlátozási kísérlet. A legjobb szándékkal mind a hárman ölbe vettétek, puszilgattátok meg minden. És ha láttad volna, hogy amikor ölbe vetted, akkor micsoda hamis pillantásokkal kezdte el vizsgálgatni ezt a táskát…

– Ez teljesen őszinte volt.

Miklós: Hogyha láttál már csalfát, aki a kedvesét ölelgetve másra veti a szemét, hát ez az volt. Ott van az anyja ölében, puszi-puszi és közben már nézi, hogy mi érdekes van még.

Zelka: Ha most észreveszitek, hogy mi hogyan reagálunk és mennyire figyelünk rá, akkor az is kiderül, hogy mennyire nincs olyan, hogy a gyerek magában. Sőt, olyan sincs, hogy a gyerek meg az anyuka magában. A mi világunkban, a mostani élethelyzetben egyrészt egy nagyszerű dolog, hogy egy anyuka három évig otthon lehet a babájával. Ez egy zseniális, nagyon nagy ajándék, kevés országban van így. De másrészt, hogyha az az anyuka tényleg otthon van a babájával, a kisgyerekével három éves korig, tehát az idő nagy részében otthon vannak, akkor az történik, hogy ennek a szivacsként az infót magába szívó kisgyereknek a teljes explorációs igényét az anyukának kell folyamatosan figyelni. Ha ezt egész nap ugyanannak az embernek kell csinálni, egy szál embernek, az egy nagyon természetellenes folyamat. Mert embercsoportban, családban, nagy családban, hordában, közösségben gondolkodunk, ahol nem úgy van, hogy folyton annak az egy szem embernek kell arra az egy gyerekre figyelni, hanem van ott több gyerek, mindenféle korú. Vannak ilyen tíz-tizenkét éves lányok, akik egy fél órára boldogan odaadják a teljes figyelmüket, vannak nagymamák, vagy dédi korúak, akik egy kicsit odafigyelnek, és amiközben ő egy ilyen közösségben, egy biztonságos környezetben elközlekedne, mindig volna, aki figyel rá. Akkor nem egyedül az anyukának kéne, vagy a nagymamának vagy apukának vagy aki vele van, egyfolytában ráfigyelni, hanem megoszlana.

Miért mondom ezt a kisgyermekkornál? Azért nagyon izgalmas, mert az egyik oldalról nagy nehézség, ha kevés ember kell lefedezze, hogy biztonságos legyen mind a huszonnégy óra hét napon át. Másrészt a gyerek is nagyon figyeli, hogy ki figyel rá, honnan kap szemkontaktust, meg ki szól hozzá. Ha az ő első három évében, amíg egyébként nagy szerencsés módon otthon lehet az anyukával, ez mondjuk két három ember, mondjuk apa, anya meg egyik nagymama, esetleg négy, mert ott van mind a kettő, akkor a gyerek az ő legérzékenyebb első há rom évében csak ehhez a négy emberhez szokik hozzá, őket fogja ismerősnek tartani.

Nyolc hónapos korra – kb. az, amin ő már túl van – szokták azt mondani, megint az egyéni fejlődést figyelve, hogy megjelenik az idegen félelem vagy a nyolc hónaposok szorongása. Addig tök jó, akárkire rávigyorog az utcán a babakocsiból. És itt, mikor lát valaki olyat, akit addig nem, (pl. kalapos bácsit), akkor elsírja magát, mert ő még nem látott olyant. Miért? Mert egy gyerek egy természetes környezetben, amire az ő genetikája összerakódott, az élete első nyolc hónapjában az összes fontos emberrel találkozik. Aki tényleg igazán az ő rokona, az ő családja, az nem négy ember, hanem ötven, nyolcvan, száz, százhúsz, akármennyi, sok. És akikkel ő ez idő alatt nem találkozik, azoktól tényleg jobb, ha tart egy kis távolságot meg óvatos.

Ez hogy érdekes a kisgyerekkor végén, vagy nálatok, a bölcsődei beszoktatás idején? Hát úgy, hogy az a kicsi gyerek, aki kevés embert ismert, annak most be kellene menni egy olyan gyerekcsoportba, ahol a gyerekeket sem ismeri, azokkal is most találkozik először, a gondozónőket is most ismeri meg először, a többi gyerek szüleit sem látta, vagy talán egy-kettőt a játszótéren valaha, és akkor jön az a nagyon nehéz feladat, ami a mesterséges helyzet miatt jön létre, a beszoktatás.

Ez egy a mostani világunkban keletkező probléma. Mert nagyon jó a három év GYES, GYED, de irtó jól jártok, ha már két éves korában, amikor már kommunikál, két és három éves kor között elkezditek összebarátkoztatni a hasonló korú gyerekekkel. Ebben a védőnők sokat tudnak segíteni, mert ők tudják hogy kik laknak egy környéken hasonló korú gyerekek. Így mire odajutna, hogy őneki a tök idegen gyerekekkel el kéne mennie egy idegen helyre, addigra ő már azt egy ismerős társaságnak fogja megélni. Szerintem a gondozónők is nyitottak rá, hogy találkozzanak előbb a gyerekekkel, akkor nekik is sokkal könnyebb az az ősz, amikor indul a csoport. Ez teljesen azon múlik, hogy vannak olyan helyzetek a mostani világunkban, amik nem aszerint a logika szerint vannak a legjobb szándékkal sem. Mert egyébként nagyszerű dolog a bölcsőde, meg óvoda, meg nagyon jó, hogy kortársokkal lehet a gyerek, csakhogy ez egy akkora ugrás hirtelen, amit ha tudunk előre gondolkodni, meg szánunk rá időt, meg teremtünk kapcsolatokat, akkor teljesen simán, problémamentesen lehet áthidalni.

Miklós: Belénk van írva, végtelen erősen belénk kódolva, hogy az ilyen pici gyereket, akinek ez a fej-test aránya meg ilyen hangokat ad ki, arra maximálisan odafigyeljünk. Olyanokat mondanak, hogy „csak nem bízom a gyerekemet egy idegenre?”. Bárkire, aki egészséges felnőtt, vagy egészséges ember vagy ugye Dorottya, aki egészséges fiatal! Már nagyon kötelességtudóak és rájuk már nagyon jól lehet építeni, nyugodtan rá lehet bízni. Mert őneki már elindul ez a genetikai kód, ami mindnyájatokban működik. Zelkával tisztán számolunk azzal, hogy a figyelmeteknek a 90%-a az rajta van. Ez nem baj. Ott érezzük a fejünkben vagy a zsigereinkben vagy hol működik ez a genetikai program, hogy figyelek rá. Akkor is figyelek rá, hogyha Zelkára akarok figyelni, akkor is figyeltek rá, ha rám akartok figyelni, tök jó, hogy nekem így kell magyarázni, hogy egy kis figyelmet nyerjek, mert jól működtök, mert egészségesek vagytok.

Zelka: Mit csináljunk akkor, hogyha mondjuk az a mobiltelefonunk a legértékesebb telefonszámokkal és féltjük? Vagy ha valami olyant fog meg, ami rá nézve veszélyes? Hogyha kínálok neki valami újat, akkor egy pillanatig ő arra figyel, oda fókuszál, és azalatt ez a másik ki is esik neki. Nem tartja ő még azt sorban fejben, hogy mi mindent akart egyszerre megfogni. Ezért bölcs megoldás kínálni neki valamit, átfókuszálni a figyelmét valamire és akkor ezt elengedi.

Ami egy kicsit nagyobb gyereknél, aki a dackorszakban van, az másként tud működni. (Szerintünk ugye nincs dackorszak, csak egyszerűbb így ráutalni, ezért mondtam így. Ha van egy olyan helyzet, amikor mi úgy kommunikálunk, úgy tudunk vele élni, hogy sokat mondunk nemet, akkor a gyerek is úgy kommunikál. Mondhatnánk, hogy mi is dackorszakban vagyunk, nem csak a gyerek.) Mindenestre egy két-három éves gyerek ezen már simán átlát. Pontosan tudja, hogy megy itt a nagy manipuláció meg ravaszkodás. De a két-három éves gyerek is nagyon figyel arra, hogy mi érdekel minket. Ugye ezért hajt a mobiltelefonra, távirányítóra. Attól függ mit lát. Ha azt látja, hogy az anyuka újságot olvas, akkor azt akarja megszerezni. Itt pont azt lehet kihasználni, hogy ő már nemcsak arra figyel, hogy explorálja a környezetét, hanem hogy mire figyel a felnőtt.

Az egyik az, ha nyugodtan nézek utána, amikor megy, akkor tudja, hogy biztonságban van. Ha pedig azt látja, hogy én valamibe belefeledkezem, vagy mi ketten, akkor az nagyon elkezdi érdekelni. Ott már ahelyett, hogy csak úgy, odanyújtanám a tárgyat, tulajdonképp az a jó megoldás, hogy kicsit legyűrjük a szorongásunkat a zsigereinkben, és úgy csinálunk, mintha nem féltenénk nagyon a telefonunkat, vagy azt, amivel épp matat, és elkezdünk valamit nagyon-nagyon alaposan figyelni úgy, hogy őrá nem figyelünk egyébként, és akkor az kezdi el érdekelni és akkor azt ő elkéri.

Miklós: A következő módszer egy kórházi folyosón lestük el. Az anyuka egy kicsi gyerekkel volt, szerintem olyan három évessel, mert már elég biztonságosan beszélt, de ugyanolyan nagy biztonsággal bőgte el magát ordítva. Elkezdte stírölni a mi egy szem banánunkat, amit mi azonnal felajánlottuk neki, mert szegény már órák óta ott várt. De persze ő nem azt mondta, hogy „add ide a banánt”, hanem az anyját nyektette, hogy „kérek banánt”. És az anyja meg elkezdte, hogy „igen tudom, kérsz banánt, meg kéred a sárkányt a gipszelőből, meg kéred babádat az autóból, meg kérsz szendvicset a büféből, meg kéred a röntgenképet a doktornénitől”. Elneveztük ezt elárasztásnak, mert nem az volt, hogy egyikről a másikra fókuszál át a gyerek, hanem hogy „mi van? Mit is kérek?”.

Zelka: Egyébként az is zseniális ebben a megoldásban, amit az anyuka a balesti váróban csinált, hogy elismeri azt, hogy a gyerek mit szeretne. Egy teljesen pozitív hozzáállás, hogy „igen, ezt is szeretnéd, azt is”. Nem mondja, hogy ez nem jogos, vagy nem a tiéd, vagy egy csomó mindet, amit még lehetne erre mondani, hanem mind elismeri és ebben a keretben sorol egy jó hosszú listát.

Miklós: Később kezdenek el igazán elmélyülten magukban játszani, ovis korukban, de ilyenkor lehet elkezdeni hiperaktív gyereket gyártani. Hogyha nem tudjuk visszafogni a mi folyamatos közbeavatkozhatnékunkat.

Zelka: Mert „fejleszteni kell”! „Ha érdekli a világ, gyerünk, toljuk, fejlesszük!”

Miklós: Az ovis korban kezdenek ebből kijönni, amikor már létrejön egy önálló személyiség.