Öröm gyermekeinkben – 11 gyermekes szülőpár

Beszélgetés egy 11 gyerekes mosonmagyaróvári szülőpárral

 Szülők: Élő Dorottya és Papp György Tamás

Dorottya: Tizenegy gyerekünk van, de én ezt nem tartom látványosságnak, nem tartom semmiféle különleges dolognak. Nekünk a legtermészetesebb dolog a világon, hogy van tizenegy gyerekünk és őket neveljük. Olyan dologról kellene beszélni, amit nem tudok szavakba önteni. Nem tudom elmondani, akármennyit gondolkodtam rajta. Nem vagyok költő, nem vagyok író, nem vagyok pszichológus, és nem tudom elmondani, hogy mi mindent jelent nekem ez. A gyerekeinkben való öröm kifejezethetetlen. Akinek van, az tudja. Akinek több van, az még jobban tudja. Az, hogy örömünk van a gyerekünkben, nem jelenti azt, hogy ez egy cukormázzal leöntött tejszínhabos világ. Mert igen, ott van mellettük a bánat, ott van mellettük a gond, a sok-sok mosoly mögött ott van a sírás, a hiszti, a fáradtság, az időhiány, az energiahiány, és sok-sok negatív dolog. De ezeken túl, ha ott is vagyunk az árnyékban, van egy hatalmas nagy biztonság ebben. Igen. Ránézek az egyikre és az biztos nem hisztizik, nem sír, az éppen ragyog, ezért mindig kisüt a nap. Ha egy gyerek van, akkor sokkal nehezebb kijönni az ilyen helyzetekből. Egy gyerekkel lenni a legnehezebb dolog, ami létezik. Sarkítva mondom ezt, de ott bohóc az ember, szórakoztatni kell reggeltől estig a gyereket. Minden feladat, minden felelősség. A gyereknek később nagyon rossz lesz. Nem azért mert nincs testvére, hanem azért, mert amikor már nincs vele annyi fizikai munka, akkor minden figyelem, minden féltés, minden rá összpontosul, és ez a gyereknek börtön lesz szerintem.

Azt szoktam mondani, hogy amikor a negyedik, Ágoston megszületett, akkor kezdett igazán jó lenni. Akkor kezdtük úgy érezni, hogy működik. Az volt a legtöbb erőt adó időszak és ott kezdődött igazán– nem is tudom, hogyan fogalmazzam ezt – visszacsatolásos lenni a család. Arra a kérdésre, amit sokszor kérdeznek, hogy „hogyan bírod?”, vagy „ezt hogyan lehet?”, mindig el szoktam mondani, amit mondtam nektek, hogy ez nem arról szól, hogyha valakinek tizenegy gyereke van, az biztos nagyon jó anya, az biztos tökéletes, meg akkor azok a gyerekek is annyira jól neveltek. Nem, kutyafülét. Még rosszabbak, mint hogyha csak egy lenne vagy kettő, mert egymástól is tanulják a rosszaságot. Tehát ez nem egy ilyen nagyon kényes dolog. A rosszat is tanulják, de a jót is. Egy csomót mindent megmutatnak már a nagyok, a csibészégen túl egy csomó értéket kapnak tőlük is, és ez nagyon-nagyon sok erőt ad. Én egyszerre nem tudok az édesanyja lenni, az édesapja, a nővére, a húga, a barátja, a bizalmasa, a játszópajtása. De ezt megkapják mindet a családban. Megkapják. Egy csomó mindent megtanulnak, amit én soha nem tudnék nekik egyedül megtanítani szülőként.

A másik, ami szerintem nagyon fontos, hogy negatív dolgokat is megpróbáljanak átfordítani egy másik keretben látni. Egy olyan pozitív szemüvegen keresztül, hogy „ebből mi a haszon?”, „mi lesz a hosszú távú haszna ennek?”, hogy „hová vihet ez el?”. Abban a pillanatban nem a negatív dolgokat felerősíteni, hanem a pozitív dolgokat szemlélni. És ez az, ami például nagyon sok erőt ad a hétköznapokban, amikor meg kell küzdeni a mindenféle dolgokért. Ezt látom például, hogy ezt nagyon nehéz megcsinálni sok embernek.

Gyuri: Menet közben hazafelé gondolkodik azon az ember, hogy „hát igen, a szingli most hazaér, leül a fotelba, nézi a TV-t, kibont egy sört, de jó, senki nem szól, az egész napi nyüzsi kimegy az ember fejéből”. Ez a gondolat véget ér, amikor belépek. Ellenben azt kapom, amit senki mástól nem lehet. A pici totyogóstól kezdve szépen, orgonasípszerűen mindenki jön, hogy „Apa, de jó hogy hazaértél!”, és elkezdi rádönteni, ami az ő napjában benne volt. Akkor már nem gondolkodik arról az ember, hogy jó lenne a csendet élvezni. Ez egy egész más öröm. Valószínűleg ez a természetes öröm – legalábbis a számunkra.

Dorottya: Nővéremék jöttek vigyázni a gyerekekre, mi meg mentünk az ő lakásukba Budapestre egy kicsit. Nagyon jó volt a Margitszigetet bejárni, meg moziba menni. Ez mind nagyon jó volt, de nem tudnám elképzelni az életemet úgy, hogy ne legyenek gyerekek.

Zelka: Meséljetek egy kicsit arról – mert látszik, hogy nektek jó a párkapcsolatotok –, hogy ezt ti hogyan óvjátok? Mit tesztek azért, hogy ilyen jó legyen?

Dorottya: Gyerekeink nem lehetnének, ha nem lenne örömünk egymásban. Ez a kettő dolog szorosan összefügg. Az egymásban való örömünk alapozza meg azt, hogy tudjunk a gyereknek örülni, sőt, hogy a gyerekek megszülessenek. Ez egy szervesen összekapcsolódó dolog. Valakinek mondtam, így a napokban beszélgettünk, hogy hét iskolás gyerekünk van és kétszáz könyvig számoltam, amit bekötöttem (de annál jóval több volt, amit bekötöttünk), és milyen jó, mert közben milyen jókat tudtunk beszélgetni. És mondta, hogy „Igen, ehhez kell, hogy valaki ezt így fogja fel”. Tehát dolgozunk persze, mert be kell kötni a könyveket, meg ki kell vasalni, de nagyon sok mindent együtt csinálunk. Nincsen nagyon sok időnk, külön időnk egymásra, mert majdnem mindig van otthon gyerek, vagy ha nincsen, akkor meg vannak egyéb dolgok, de például az este a miénk. Iskolaidőben este fél nyolc és nyolc között a gyerekek alszanak, és utána mi még ébren vagyunk, akkor együtt vagyunk. Hogyha Gyuri éppen nem megy vidékre, akkor reggel is együtt indítjuk a napot és együtt beszélgetünk. Igyekszünk elcsenni a napból olyan időket, amikor együtt tudunk lenni. Elcsenni, igen. Elcsenni. Most a múlt hétvégén nem kellett elcsenni, mert ez adódott, de ritkán van ilyen, hogy el tudunk menni. De rendszeresen járunk színházba meg moziba, vagy csak elmenni este, amikor a gyerekek már alszanak, egy kört sétálni. Igyekszünk együtt lenni, együtt tölteni időt, amennyit csak lehet. És beszélgetni. Nem csak a gyerekekről. Hanem ha filmet nézünk, a filmekről, ha könyvet olvasunk, a könyvekről, bennünk levő kérdésekről, problémákról. Semmi különös praktika nincsen egyébként azt gondolom ebben, hogy boldog legyen egy házasság, ha egymás szemébe néznek. Azt gondolom, ha egymás szemébe néznek, és onnan pedig egy irányba, akkor ez működik.

Gyuri: És nyilván van ennek – legalábbis én azt gondolom, így élem meg – egy gondviselés része is. Nem működik ez emberi erőből teljes mértékig. Ennek egy picit ellentmond, hogy rengetegen segítenek minket. Tehát ezt is tudni kell, hogy vannak az életnek feltételei. Ahhoz, hogy az ember – mondjuk így – gondtalanul élje az életét. És akár az egyesület, akár azok, akikhez valamilyen módon eljutottunk, nagyon sokat segítenek azzal, hogy adnak nekünk, segítenek nekünk, amit nincs is mindig alkalmunk megköszönni, de ez is hozzá tartozik. Nyilván, hogy ez az extrém gyereklétszámnak is köszönhető, sokakat ez mozdít meg, azt gondolom. De biztos mindenki körül élőt megmozgat az, hogyha egy jól működő családot lát, akár egy, két vagy három gyerekkel. Azt gondolom, ez gyereklétszámtól függetlenül is tud működni, és ez egy egymást erősítő folyamat. Ha valaki megpróbálja úgy élni az életét, hogy jól érezze magát benne, akkor meg fog érkezni hozzá a segítség is.

Dorottya: Nem boldog gyerekeket szeretnénk nevelni, hanem boldog felnőtteket. És ennek egy lépcsőfoka az, hogy most boldogok legyenek. Aztán a következő lépcsőfok, hogy boldog felnőttek, és ami majd megint visszajön, mint a képen volt a kis boltív, hogy akkor ők tudnak majd boldog családot alapítani.

Miklós: Akkora öröm és olyan csoda látni titeket, hogy bennem megindul a kötelességtudat is, hogy modellezünk titeket. Mert oké, ti nem tudjátok, milyen nagy dolgot csináltok. Ez olyan, mint amikor a világbajnok leússza egy perc alatt a száz métert, és azt mondja, hogy „hát, ma olyan fáradt voltam”. Azt mondtad, hogy a negyedik gyereknél, Ágostonnál volt a fordulópont. Na és ez micsoda? Ezt hogyan éltétek meg? Milyen élmény egy ilyen fordulópont? Miből látszott ez?

Dorottya: Még egy kicsit előrébb mennék, mert fordulópont igazából több is volt. Az egy nagyon nehéz fordulópont volt, amikor a második megszületett. Aztán egy nehéz fordulópont volt a harmadik, amikor – ezt én így szoktam megfogalmazni – „két kezem van és három gyereknek kéne megfogni a kezét”. És igazából negyediknél volt az, hogy már nemcsak az én kezem volt ott, nemcsak a mi kezünk volt ott. Valahogy akkor kezdtem ezt, amit ti itt rendszernek neveztetek, hogy „már nem csak nekem kell szétszakadnom, vagy nem nekem kell szétszakadnom”. Hogy szólnom sem kell, mert már ott van a nagyobb, vagy ott van a két nagyobb a negyediknél.

Ilyen értelemben volt fordulópont. Kezdtem látni, hogy beérett az, amit adtunk nekik, vagy kezd visszajönni az a sok szeretet vagy törődés, amit a nagyobbaknak adtunk. Elmúlt az, ami a második és harmadik gyereknél volt, ez a lelkiismeret furdalás vagy ilyen szülői gyötrődés, hogy „nem tudok ott lenni vele, nem tudok annyit foglalkozni vele, amennyit szeretnék, mert ott van a kicsi”. Láttam, hogy nem is kell! Nem is kell, mert a nagyobbaktól megkapja azt, amit én úgysem tudok neki megadni, mert az más. Nyilván, amit én meg tudok adni, azt én megadom neki. De többet megkap a nagyobbak által. Valami ilyesmire gondolok. És amikor már nagyobbak lettek, mivel ötödikre ikreink lettek, akkor ez automatikusan működött. Mikor megtudtuk, hogy ikreink lesznek, akkor hangosan nevettem. Van egy ultrahang felvétel róla és rezeg. Épp egyik nap gondoltam rá, hogy szinte nevetőgörcsöt kaptam. „Atyaég! Ikreink lesznek!” Van egy pécsi házaspár, akiknél szintén ötödikre ikrek jöttek, és én annyit példálóztam velük, akkor nekünk még csak kettő volt: „képzeld, ötödikre ikrek!” – és nekünk is ötödikre. És nagyon-nagyon sokat foglalkoztak velük a nagyobb testvérek, és ez is olyan nagy erőt adott ahhoz, hogy továbblépjünk.

Amikor megtudtuk, hogy újabb baba lesz, bennem mindig volt, hogy „Jaj, most olyan kerek így most a családunk, hogyan fér majd ebbe bele egy újabb, hogyan lesznek az esték?” – voltak ilyen aggodalmak bennem. „Hogy lesz a fürdetés? Hogyan fogom én közben szoptatni, meg etetni?”  – ilyen mindennapi dolgokban. Mindig a pici a család központja és amikor megszületik, minden köré rendeződik. Mint amikor bedobnak egy kavicsot a vízbe, veri a hullámokat, de azok olyan szépen rendeződnek. Valahogy ezt éreztem.

Miklós: Ha most visszakanyarítjuk oda, hogy a ti párkapcsolatotok, meg a ti kérés-struktúrátok, akkor az jön ki, hogy az apukáknak nem az a dolga hogy játsszon a gyerekkel, hanem az apuka adjon egy férfimintát a gyerekeknek. És biztos szoktál karddal hazatérni, meg lovon, de igazából a férfi mintát azzal adja, ahogy a feleségével, a nővel bánik. És ezt például észre sem veszitek, hogy ti milyen fantasztikus mintát adtok a gyerekeknek azzal… Jó, észreveszitek, bocsánat. Csak a közösség figyelmét felhívom arra, hogy mennyire fontos az, amikor reggel egy kicsit elbeszélgettek. Merthogy jó, oké, akkor nem tudnánk miből élni, a Zelka meg én, ha ezt mások is megcsinálnák, de a gyerek a szüleitől tanulja meg azt, hogy milyen így elbeszélgetni a párommal. És ha a szüleitől nem tanulja, hát honnan tanulhatná máshonnan? Aztán összeköltöznek, és „Na, betetted a mosást?” – „Ja, kész.”.

Azt vegyétek észre, vagy azt vegye észre a közönség, mert ti már észrevettétek, hogy a szülőpár milyen eszméletlen fontos mintát ad azzal, hogy egyszerűen egymással foglalkozik. És hogy mennyire zsákutcába, fordítottjába kerül az, hogy úgynevezett társadalmi igények miatt a szülőpár csak a gyerekkel foglalkozik. Az apuka játszik vele, az anyuka mesél neki. Emiatt képtelenek tovább vinni a párkapcsolati mintát, és az az óriási érték, amit most mi így csodálunk bennetek, hogy közben egy pár maradtatok és elkéritek a nővér lakását meg ott eldumáltok, ez teljesen elsikkad. Egyetlen gyerek néhány harapással képes fölzabálni egy párkapcsolatot.

Zelka: Egy jó kép arra, hogy a párkapcsolat az egy boltív és az tartja meg az egész családot, ami ráépül. És hogyha azt megengedi a pár, hogy ék legyen az ő boltívükben a gyerek, akkor nem fogja tudni megtartani a családot, és nektek meg áll ez a boltív.

Miklós: Hogyan lehet megélni azt, hogy a gyerekek átmenjenek együttműködésbe?

Dorottya: Abszolút próbálunk alkalmazkodni a helyzetekhez. A rendszer vagy modell annyiban lehet, hogy az életkorukból fakadóan, illetve a gyerekek személyiségéből fakadóan. Tehát valamelyik empatikusabb és könnyebben észreveszi, hogy a másik szomorú, vagy a másiknak ebben segítségre van szüksége, és akkor ő megy. A másiknak kiböki a szemét, hogy „figyelj, megfoghatnád és odébb tehetnéd”, de ő nem teszi meg. Akkor ott jön a szülői szó, hogy „akkor légy szíves fogd meg”. A másiknál meg mire én észreveszem, ő már észreveszi vagy már megcsinálta. Tehát ez az együtt segítés, ez abszolút a gyerekek személyiségétől függ meg a helyzettől. Vannak bizonyos feladatok, amiket megcsinálnak maguktól, és az úgy nagyjából mindig az ő feladatuk, de nincsen egy ilyen bebetonozott dolog.

Zelka: Mindegyik gyerekeknek nyilván más-más kiválósága van. És az nagyon izgalmas lenne, ha arról mesélnétek, hogy a gyerekek kiválóságait, hogy mondjuk egyik empatikus, a másik ügyesebb, gyorsabb, hogy ezt ti hogyan építitek be a rendszerbe?

Gyuri: Műszaki szemmel tekintve azt gondolom, hogy a hálózat, mint logikai modell, az egyébként működik. Szülőként inkább talán az a feladat, hogy kiépítsük azokat a kapcsolatokat, vagy minden gyerektől mindegyikig elérjen. Tehát ne legyen probléma a másikhoz szólni, a másiktól kérni, vagy éppen elfogadni azt, hogy a másik valamiben jobb, még ha ő kisebb is vagy más érettségi fokon áll, de valamiben biztos, hogy jobb mint az, aki éppen kérni vagy tanulni készül tőle. Tehát ez az egymás közötti pont-pont összeköttetés, ez tud működni, csak ezt ki kell alakítani.

Dorottya: Például most, amikor a gyerekektől elváltunk a regisztrációnál, akkor én mondtam az Annának, a tizenegy éves egyik ikernek, aki legempatikusabb meg a kisgyerekkel nagyon jó, hogy „te vagy a főnök, rád figyeljenek a kicsik”, Gyuri meg mondta az Ágostonnak, hogy „te vagy a legidősebb ott, figyeljél rájuk”. Tehát ilyen szépen megjelent ebben az életkor meg hogy ki az, aki legjobban tud a kisebbekkel bánni a jelenlévők közül.

Miklós: Régen kaptunk ekkora igazolást arra, hogy nekünk van keresnivalónk ezen a világon ezzel a szakmával. És amikor arról beszélünk, hogy hogyan lelhetjük örömünket a gyerekeinkben, akkor én nagyon hálásan szeretném nektek megköszönni, hogy válaszoltatok ezekre a nehéz kérdésekre, és megmutattátok azokat a modelleket, amik ebben segítenek.

Úniós gyerekek, úniós szülők

Oláhné Baráz Ágnes (Ági néni) negyven éven át folyamatosan csoportban, gyakorló óvónőként dolgozott. Jelenleg óvodavezető helyettes, nyugalmazás előtt áll. Két felnőtt gyermeke és három unokája van.

 

Óvodai tapasztalatairól, meglátásairól mesél Miklósnak.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás