Előadás Deákiban (Szlovákia) június 24-én, 14:30-tól 16:00-ig.
A család, mint modell a gondoskodás dimenziójában negyed milliárd éves. A dinoszauruszoknál már voltak olyan fajok, melyek védték tojásaikat, a fészekhagyó fiókákról (csibék-:)) pedig már gondoskodott a csoport (csorda:-)). A madaraknál már megfigyelhető a szülőtársak együttműködése a fiókák felnevelésében. Sőt, a kolóniában élő madaraknál már csoportos gondoskodás is megjelenik.
A homo sapiens hordáiban a különböző életszakaszokban más-más gondoskodásmód jelenik meg. Amint önálló mozgásra képes a gyerek, úgy jelenik meg körülötte a horda egyre több tagja a gondoskodás szerepkörében is. A rokoni alapon szerveződő gondoskodás egyre inkább területi (territoriális) alapra helyeződik.
Az találkozó keretében ezt a fogalmi hálót használva a család, mint modell működését és a párkapcsolatra épülő családmodell lehetőségeit vizsgáljuk. Különösen tekintettel kell lennünk arra, hogy evolúciós keretek között alig értelmezhető új kihívás az idősekről való gondoskodás.
Bízunk abban, hogy értő közönséggel együttműködve találunk biztató megoldásokat.
Zelka: Mikor az első gyerek elmegy iskolába – főleg ha nem valamilyen alternatív iskolába megy, hanem egy olyanba, ahol van értékelés, házi feladat, elvárások, osztálytársak stb. –, akkor a család most először tapasztalja meg azt, hogy „elkezdenek minket megmérni, minket, mint családot”. Nemcsak a gyereket mérik azáltal, hogy ő hányast kap, vagy hogyan kerekíti az Ó betüt, vagy melyik hónapra tud már nyomtatott nagybetűket olvasni, vagy összeolvasni, vagy számolni, hanem tulajdonképpen az egész családot elkezdik megmérni azáltal, hogy belekerülünk a gyerek révén egy olyan intézménybe, ami nagyon konkrét, rendszeres visszajelzést ad. És ez még viszonylag egyszerű volna, hogyha a visszajelzés mindenkinek fényes, gömbölyű ötös lenne. De hát nem ez a helyzet. Ez az az időszak, ahol elkezd nagy szórás megjelenni a gyerekek teljesítményében. Nagyon nagy feladat, mert itt van az, hogy elkezdenénk beilleszkedni valami rendszerbe, ami itt és most nálunk van, de az elején még nagyon nem tudjuk, hogy ez fog-e sikerülni vagy nem, és mennyire sikerül vagy mennyire nem. Itt kezdenek megjönni azok a cimkék is, hogy hiperaktív, diszlexiás, diszgráfiás, ilyen-olyan figyelemzavaros stb.
Miklós: Valamilyen szinten az elkövetkezendő nyolc-tizenkét évnek a gerincét azt az iskola választása adja meg. Ha mással nem, akkor azzal, hogy az első négy évre választok iskolát, vagy hat évre vagy hányra. Itt nekünk van egy olyan meglátásunk, ami miatt a legtöbb ilyen alternatív iskola szerintem kiátkoz minket, mert mi azt mondjuk, hogy úgy válassz iskolát, hogy kiállsz a kapuba és körülnézel. És megnézed, hogy melyik látszik oda. Ha meg nem látszik oda, akkor meg azt, hogy melyik érhető el legkönnyebben gyalog.
Zelka: Fontos az ilyen korú a gyerekeknek, hogy minél hamarabb tudjanak önállóan mozogni, átmenni egymáshoz. Ha egy olyan iskolába visszük, aminek ötven kilométer a vonzáskörzete, akkor nagyon kicsi az esélye, hogy a gyerekek önállóan át tudnak menni egymáshoz, vagy tudnak találkozni, vagy a suliból délután egyik vagy másik családnak az otthonába mennek. Ez az egyik szempont. A másik meg visszacsatol ahhoz, hogy az iskolában hogy tud teljesíteni a gyerek. Mi egy olyan suliba tartozunk, ahol az egész iskola teljes címlistáját megküldik minden évben. Ami azt jelenti, hogy mindig a gyerek osztályát, anyja nevét, apja nevét, apa, anya telefonszámát és lakcímét. Fantasztikus érdekes, mert elkezdtük megnézni (és azóta már évről-évre csináljuk), hogy a gyerekek lakhelyének távolsága az iskolától hogyan hat. Itt azért tényleg van, aki negyven kilométerre lakik és van, aki a sarkon. Megnéztük, hogy a gyerekek lakhelye és az iskola közti távolság, és a gyerekek a működése, a léte, a viselkedése az osztályban hogyan mozog. Nagyon-nagyon izgalmas, mert azoknál, akik túl közel laknak vagy nagyon messze laknak, azoknál komoly problémák vannak. Nehezen figyelnek oda, vagy felállnak, mászkálnak óra közben, beledumálnak stb.. Azok meg, akik egy jó sétányi távolságra laknak – tehát kell egy kicsit mozogni, hogy odaérjenek, de nem olyan messze laknak, hogy autóba kelljen ülni –, azok a gyerekek amikorra megérkeznek az iskolába, addigra egyrészt már rá vannak hangolódva, másrészt meg picit már ki is mozogták magukat. Ők valahogy könnyebben maradnak meg a fenekükön.
Tehát a kortársak szempontjából, a barátságok szempontjából is jó ez a sétányi távolság, meg ahhoz is, hogy a gyerek az osztályteremben nyugodtan meg tudjon maradni. Ha belegondoltok, hogy felébred a gyerek utolsó pillanatban, amikor muszáj, aztán berakjuk az autóba, ott a kezébe nyomunk egy kakaós csigát, vagy valamit, ami kevésbé koszol, aztán elautózunk (Budapesten állunk a dugóban), és kilökjük az iskolakapuban 8:05-kor, ahol egyenesen beül az autóból az osztályba. Tehát a gyerek az ágyból, az autóból, az iskolapadba kerül. Hát persze, hogy szegény már megmozdulna, de közben elkezdődött az első óra.
Miklós: Ilyenkor egy eszméletlen nagy szórás van, és az egyik prizma, ami megszór az a kajálás, az étkezés. A gyerek jóléte függ a táplálkozásán, függ az alvásán, meg függ – mondjuk így – az emésztésén. Ezekből indul az egész. Nemrégiben azokat az orvosokat, akik azt mondták, hogy ez legyen másképp (a táplálkozási piramis), azokat eltiltották. Tudjátok, Dél-Afrikában van Noakes doktor, akit három éven keresztül pereltek, mert azt merte mondani, hogy a táplálkozási piramis alján nem a szénhidrát jó, ne az legyen. Iszonyatos világbotrány volt. Aztán egy svéd doktornőt is bepereltek, el is vették az engedélyét – Dr. Annika Dahlqvist – aztán most derült ki, hogy Angliában is van egy ilyen per folyamatban.
Zelka: Biztos ti is tudjátok, hogy Semmelweis mondta a többi dokinak, hogy mossanak kezet, mert ha a boncolásból kézmosás nélkül egyenesen mennek a szülő nőkhöz, hát akkor bizony akkora lesz a gyerekágyi láz előfordulása, mint amekkora volt, és hullanak az anyukák. Azoknak az orvosoknak, akiknek az volt az identitásuk, hogy „ők gyógyítanak”, meg „ők életeket mentenek”, és „ők jót tesznek, másokért cselekszenek”, egy olyan fokon feldolgozhatatlan lehetőség volt, hogy azokat nőket ők „ölték” meg – ugyan akaratlanul, de az ő kézmosásuk hiánya –, hogy egyszerűen képtelen voltak elfogadni Semmelweisnek ezt a kézmosós marhaságát. Nem tudták megugrani azt a gondolati váltást, hogy azt mondják, hogy „igen, idáig így csináltam, de tévedtem, rosszul csináltam, és most innentől váltok”. Ami most egyébként ezekben a helyzetekben megvan, hogy azok az orvosok, akik a táplálkozási piramis, meg a sok szénhidrát alapján kezelték a cukorbetegeket, és ahhoz igazították az inzulint, hogy mennyi pufizsemlét eszik, ők nehezen ugorják meg, hogy azt mondják, „talán mégiscsak nagy szénhidrát csökkentésre volna szükség”.
Miklós: És nem is a gyerekeknél mutatták ki, hanem sofőröknél. Egy busz cégnél kimutatták, hogy a Lajos bácsi, aki soha életében nem ivott, és zörög nála az alkoholszonda. Miért? Azért, mert megeszi a lekváros kenyeret meg iszik rá kakaót, aztán elkezd erjedni. Itt benn 37 fok van, meg sötét, meg bacilusok is vannak, meg gombák. Mit a nyavalyát csinálna az a lekvár? Ennyi. Tehát először is azzal kell számolnunk, hogy keletkezik egy eszméletlen szórás a gyerekek között eszerint, és ezt a szórást tudjuk azzal csökkenteni – és megint jön az evolúciós szempont –, hogyha lehetőleg azonos hordából valók ezek a gyerekek. Mert hogyha az iskola környékén laknak, akkor nagy valószínűséggel hasonló módon kajálnak, nagy valószínűséggel hasonló utat tesznek meg.
Zelka: És ugye azért is érdekes ez, hogy az oviból átsétál, meg hogy közel van, meg egy környék, mert az azt is jelenti, hogy a család értékrendje meg az iskola értékrendje is feltehetőleg viszonylag hasonló.
Miklós: Ezt a fogalmat akarjuk itt mindenáron bevezetni, hogy „kortárs közösség”, mert a későbbiekben ez lesz a döntő. Kortárs közösség az a modell, ami a gyerek előtt ott van. Lehet, hogy osztálytársakból áll ez a kortárs közösség, de még valószínűbb, hogy egy vagy két évvel idősebb. Mert evolúciósan mi, emberek úgy vagyunk berendezve, hogy nem a felnőttől tanulunk – ami ugye nagyon szerencsés, mert csak dohányozni tanulnánk meg tőlük, mert politizálni, meg mit tudom még miket csinálunk –, hanem azt tudjuk igazán elsajátítani, amit egy kicsit idősebbeknél, egy kettő, három évvel idősebbeknél megfigyelünk és modellezni tudunk. Például azért is, mert az ő testi adottságaik meg egy csomó képességük az hasonló és akkor könnyebb elhinni. Nyilván azt mondja, hogy „igen-igen persze, neked könnyű, mert te ilyen nagy darab, vagy neked könnyű elmosogatni”. „Miért ennek mi köze?” „Mert olyan nagy vagy.” „Hát figyelj, a Zsófi is el tud mosogatni, aki meg akkora, mint te vagy” – és akkor az tehát az igazi modell, az az igazi erő. Ezért központi fogalom nálunk a kortárs közösség, amit így kell érteni, és ezért az az érdekes, hogy őtőlük mi jön, a kortársaktól, vagy a kicsit nagyobbaktól. És nem igazán az az érdekes, hogy mi jön a tanítótól, a tanártól, az elit iskolától, vagy az ilyen-olyan iskolától.
Mi meg nem vesszük észre, hogy azt, amit mi úgy képzelünk, hogy az iskola feladata, meg az iskolából jön, meg tanító, meg a tankönyv, meg ez meg az, az nem onnan jön. Nem. Az a nagyobb kortársaktól jön, és az, hogy őtőlük mit sajátít el, az meg nagyrészt evolúciós dolog.
Zelka: Még egy trükkje van, azért néha sikerül olyat beinstallálni a gyerekeknek, amit nem a kortársaktól lesnek el. Annak az a trükkje, hogyha valamilyen jól felépített helyzetben sikerül elérnetek, hogy élményt szerezzen. Mert az élmény is nagyon-nagyon mély tanulás. Tehát hogyha ő valamit úgy tapasztal meg, úgy él át, akkor arra fog emlékezni. Erre van egy nagyon kedvenc példám, hogy a kukoricának bojtos gyökere van meg párhuzamos erezete. Hát ezt olyan rohadt nehéz megjegyezni, mert mi a fene, hogy „igen, párhuzamos, és akkor erezet, és az a leveleken hogyan fut, és a bojtos gyökér hogyan van?” Van róla valami kép a könyvben, de aki egyszer már rohangált a nagy kukorica közt nyáron, akkor annak beég. Ő látja a szeme előtt ezeket a kukoricaleveleket, meg hogy hogyan kapaszkodik a száraz földbe a kukoricának a gyökere. És ő könnyedén tudja, hogy ez mit jelent.
A kortársak meg az élmény. Ez a két tudás-szerzési meg motivációs forrás. Tényleg nem az a lényeg, hogy hány éves korában tanul meg olvasni meg írni meg számolni, hanem az, hogy szeresse. Szívesen menjen, jól érezze magát az ő saját környezetében.
Miklós: Van egy olyan mély hiedelem, hogy a gyereknek kilenckor el kell menni aludni, mert az éjfél előtti alvás a lényeg. Erre azt mondjuk, hogy hiedelem. Nem ez a lényeg. Hanem az a lényeg, hogy reggel fixen felkeljen, mert ahhoz hozzá alakul az alvása. Hozzá fog alakulni, higgyétek el. A legtöbb szülő az alvást megpróbálja úgy szabályozni, hogy az elalvás felől. „Menjen ágyban, menjen már ágyba”, amiből kialakul egy küzdelem, és ez a küzdelem – mivel küzdelem, ezért élénkít. Mozgósít olyan hormonokat, amik a megküzdés hormonjai. Például az adrenalint, de a hozzá tartozókat is, a legmélyebben mégiscsak a kortizolt, a stresszhormont, aminek az ellentétének kéne ilyenkor bejönni. Tehát hogyha elkezdjük az esti elalvás-küzdelmet, akkor nem lesz melatonin.
Zelka: Akkor nem álmosodik el, nehezen fog elaludni, és akkor aztán tényleg megy ez a dominó, hogy reggel meg alig lehet kikanalazni az ágyból, és akkor utolsó pillanatig várunk… és akkor csinálja magát ez a folyamat.
Miklós: Tehát az alvásciklust a felkelés szerint kell meghatározni, fel kell kelni időben. Azért azt józan ésszel elég könnyű átlátni, hogy ez egyszerű dolog, egy gyereket egyszer kell felébreszteni, de maximum ötször. Az ébredés felől jobb közelíteni, mintsem tartani egy folyamatos küzdelmet, aminek ugye az a vége, hogy ha este küzdök vele, akkor reggel tényleg ötig megy vagy hatig a folyamatos ébresztgetés. A másik, hogy az alváskutatás azt is kimutatta, hogy az alvás szempontjából az a fontos, hogy állandó időpontban keljünk fel. Tehát akkor alusszuk jól ki magunkat, hogyha megvan ez a ritmus, és majd az elvalvás az ehhez hozzáalakul.
Van egy másik ilyen nagy hiedelem, hogy „reggel pedig reggelizni kell”. Igaz? „Szépen nyugodtan oda kell ülni reggelizni.” Ugye azt mondjuk, van egy állandó időpontja a felkelésnek, amihez majd hozzáalakul az este. Ahhoz, hogy reggel reggelizni kell, ehhez megint csak kapcsolódik a gyerekeknek egy nagyon erős alku pozíciója. Este van az erős alkupozíció az elalvás miatt („akkor alszok el, ha…, meg még vizet is kérek, meg a maci meg még mit tudom mi”), a reggeli erős alkupozíció meg az, hogy „nem fogok szalonnás tojásrántottát enni, hanem pity-pottyot, kakaós csigát vagy ilyen tejbe tett valamit, müzlit”.
Zelka: Abba gondoljatok bele, hogy egy ilyen kakaóscsigás vagy almaleves vagy még az is hogy valamilyen a gyerek számára kedvenc, de még nekünk is tartható reggeliből, ami felviszi a vércukorszintjét, attól először felpörög, amikor felmegy vércukorszintje, utána meg le, akkor senkinek se hívják azért. Akkor ugye kívánja a következő szénhidrátos, édes kaját. Jó, most az iskolai büfék is már egész jók, de azért valahogy megoldják a gyerekek. Egész nap benne van a vércukor hintában, előbb felmegy a vércukra, aztán lemegy, akkor megint valami édeset eszik. Milyen lesz annak a gyerekeknek a teljesítménye? Nekem is mondták, hogy „kell enni reggelit”, de nem szívesen ettem, nem szerettem reggelizni kisiskolás koromban, de ha belegondoltok, hogy felébred egy gyerek, van neki egy éhgyomri vércukor szintje, ha nem eszik semmit, akkor az mitől esne lejjebb? Abban sokkal kisebb tragédia van, hogyha nem kerül bele egy ilyen hintába, hanem majd a tízórai szünetben majszol valamit a többiekkel. És mégis belénk verték azt, hogy „reggeli nélkül márpedig fiam nem lehet elindulni, mert nem fogsz tudni gondolkozni”. Miért? Ki mondta? Milyen fiziológiás háttere van? Miért ne tudna gondolkodni? Oké, persze, van az az optimál reggeli, amitől jó lesz a teljesítménye, de melyik gyerek eszi meg azt reggel?
Kati: Amelyik látja a szüleitől…
Zelka: Ó, nem! Ő azt nézi, hogy a többi gyerek, mit csinál, nem azt, hogy a szülei mit esznek.
Miklós: Borzasztó nehéz dolgokat állítunk. Látszólag olyan könnyedén, de ezek nagyon kemény dolgok. Egy: a gyerek nem azt csinálja, amit a szüleitől lát. Bocsánat. Nem azt csinálja. Nagyon hosszú távon azt csinálja. Nagyon hosszú távon.
Zelka: Mikor majd szülő korba jut, addigra majd előjön neki, persze.
Miklós: De rövid távon a nagyobb kortársak a meghatározók. És ez ellen mi ágálhatunk, de akkor fogjuk meg jól a dolgok végét, hogyha úgy fogadjuk el, mint egy törvényszerűséget. A második, hogy mondják, hogy éjfél előtti alvás, nem bizonyította még senki, viszont azt tudjuk, hogy egy családi rendszerben kell gondolkodni, és egy családi rendszer, ahol minden áldott este az a nyomorult vita van, hogy „menjél már aludni! De most miért jöttél elő?De most micsoda…”
Zelka: És megjegyzem, hogy hétágra ég az összes villany, világosabb van, mint tizenkettőkor napközben. Tehát nincs kitalálva, csak mondjuk. Mert más az, amikor belerakjuk a rendszerbe, meg már az, amikor csak „azért mert én azt mondtam, mert én vagyok az anyád”.
Miklós: Aztán jönnek a párkapcsolati kimerültség és erodálódás problémái. Tehát a család, az egy rendszer, és egy iskolába illeszkedő gyerek az egy nagy teher ezen a családi rendszeren. Iszonyúan jól ki tudja már használni a zicceereket. És akkor itt térek vissza, hogy igen, inkább ne egyen, mint hogy az alkupozícióját kihasználva, beegyen egy csomó cukrot. És ott hagytuk abba, hogy ekkora egy cukorpiramis. Tényleg, nézzétek meg ti otthon, hogy mekkora cukorpiramist eszik meg egy olyan gyerek, aki ilyen ártatlan dolgokat eszik, mint Nesquik kakaó, meg gabonapehely meg ilyesmi. Iszonyatos mennyiség. Ez felnyomja a vércukorszintjét az égbe, túl van pörögve, utána meg lezuhan, akkor meg elenged. Mivel az iskolában a táplálkozási piramis alján még mindig a gabonák vannak, tehát mit adnak neki tízóraira? Zsemlét, meg kenyeret, meg kiflit, meg tejet. Újjra felmegy a vércukorszintje. Mivel ezek nagyrészt olyan táplálékok, amik azért támogatják a lyukasbél-szindrómát, a gyerekek már ilyenkor beleélnek ebbe, ezért különféle étel-intoleranciák keletkeznek náluk. Miből? Abból, hogy reggel övék az alkupozíció. „Menjél éhesen.” Ha rajtunk múlna, akkor azt mondanánk, hogy „vigyél egy darab kolbászt meg egy paprikát hozzá, aztán azt edd meg” – nyilván ezt még nem engedi kultúra. De mivel nekünk most az a dolgunk, hogy nektek, hogy hírértékű dolgokat mondjunk, ezért tessék ennek utánanézni, hogy a doktorokat most azért csukják le, nem azért hogy kezet mossanak, hanem azért mert azt hirdetik, hogy alacsony szénhidrát, magas zsír. És kimutatták, hogy ötven évvel ezelőtt volt valami édesipari megrendelésre egy tanulmány ami elítélte a zsírt, meg a világból kiüldözte, és azóta az amerikai népességnek az 50%-a lett súlyproblémás, és a szénhidrátok miatt ez a diabétesz 2 tizedeli az Egyesült Államok népét. Több ember halálát okozták, mint a II. világháború. És ez dől el azon a bizonyos iskolai reggelen, meg ez dől el azon a bizonyos estén. Ezt kell a kezünkbe fogni. Visszautalva arra, hogy „igen, de ezt látják a kortársaktól”, ezzel meg azt bizonyítjátok – hogyha azt mondjátok, hogy tehetetlenek vagyunk –, hogy mennyire fontos a kortárs. És hogy a kortárs az igazán fontos, mert én ehetem otthon a szalonnás tojást, de nem, ő nem azt fogja enni. Pelyhet fognak enni, és ha nem kapnak otthon, akkor megveszik a Tescoban, és ha nem kapnak rá pénzt, akkor kérnek kölcsön. És akkor eljön majd az az időszak, amikor már nemcsak a hogy kortársaktól tanulnak, hanem hogy kifejezetten már egy új közösséget alkotnak a kortársakkal. Ezt hívjuk kamaszkornak. A mi definíciónk szerint az a kamaszkor, amikor kialakul a fiatalokban egy saját kultúra, egy külön kultúra. Erről is fogunk beszélni. Ez keményebb, mint a pubertás, meg az ilyen mirigyek, meg olyan szőr, meg mit tudom én mi, hanem ez már egy igazi nagy kihívás.
Miklós: Van itt egy szerintem egy fontos momentum, amivel azt gondolom, hogy kezdhetünk: a pszichológiai szülőség.
Zelka: Miklós focizik, amióta ismerem, és van egy Zoli nevű barátja, focis társa. Régóta ismerjük mind a ketten, még egész kicsik voltak a mi gyerekeink, amikor azt már lehetett tudni Zoliról, hogy ő sehogyan sem volt a szüleivel. Adtak neki ruhát meg enni, de úgy körülbelül ennyi volt az érdeklődés, mással voltak elfoglalva. Nagyon sokáig nem értettük, hogy ez a Zoli, ez hogy a csudába lett egy ilyen igazi, szociábilis, szeretetteli, jó szándékú lélek. Hogy ezt honnan szedte? Aztán egyszer szóba került, hogy elmennénk a gyerekekkel síelni, ő mindjárt ajánlotta, hogy neki van egy csomó méretű síbakancsa meg síléce, ne vegyünk, ő kölcsönadja. Elmentünk hozzá, a garázsában előrakta a nagy szortimertet, kiválogattuk, hogy kinek melyik a jó, és a Miklósnak eszébe jutott az a kérdés, hogy te akkor ezek szerint – mert kiderült, hogy síoktató is volt. –
– Te nagyon jól tudsz síelni.
– Igen, már gyerekkoromban megtanultam.
– Hogyan síeltél te gyerekkorodban? Amit a szüleidről meséltél, nem a síelni vivős családnak tűntek.
– Jaj, nem, nem. A szomszédokkal szoktam menni. A szomszédok vittek engem, az ő gyerekükkel nagyon jó barátok voltunk. Én folyton ott voltam náluk, szinte csak aludni jártam haza, és ők vittek nyaralni, meg síelni, meg… Hű… hát ők voltak az én pszichológiai szüleim. A szomszédok.
Ez akkor esett le a Zolinak is. Mert nem értettük. Kell, hogy aki ilyen jó személyiség, kell, hogy úgy nevelkedjen, hogy van feltétel nélküli elfogadás, meg szeretet, meg azt érzi, hogy örülnek neki, meg észreveszik azokat a jó dolgokat, amit ő csinált. És azt ő állította és elhisszük neki, hogy a saját szülei nem így működtek. Ez egy eszméletlen fontos dolog, hogy a jogi vagy a biológiai értelemben vett szülőség az egyáltalán nem biztos – nagyon szeretjük, ha igen –, de nem biztos, hogy egybeesik a pszichológiai szülőséggel. A pszichológiai szülő az, aki odafordulással, szeretettel, gondoskodással, elfogadással van a gyerek felé, és az a legcsodálatosabb dolog a világon, hogyha ez az ő a biológiai szülője is, de ha nem, akkor is nagyon jó, ha ő ezt valakitől megkapja. Azt gondoljuk, hogy azért nagyon fontos ezt már egy pocaklakó gyerek kapcsán végiggondolni, mert igen, a biológiai meg jogi szülőségetek akkor született meg, amikor megfogant a babátok, de hogy igazán a pszichológiai szülőségetek egy folyamatnak az eredménye. Annak az élménysornak a pozitív hatása, amikor ti megélitek azt, hogy azt a pici babát, aki még a pocakban van, de aztán hamarosan megszületik, ti feltétel nélkül szeretitek. Eszetekbe se jut, ha hangosan sír éjszaka vagy bepisil, vagy bekakil, hogy akkor – mert az nehéz – már ti őt ne akarjátok, vagy ne szeressétek. Azért csodálatos dolog a párkapcsolatban együtt megélni ezt a pszichológiai szülővé válást, meg ezt a feltétel nélküli elfogadást meg szeretetet, mert hogyha belegondoltok, akkor tulajdonképpen a legritkább esetben éljük meg ezt azelőtt, hogy saját gyerekünk születne. Persze biztos vannak olyan kegyelmek az életben, amikor van erre példa, de azért a legtöbbünk akkor éli át azt, hogy milyen valakit feltétlen szeretni – független attól, hogy ő hogy viselkedik, mit csinál – amikor a saját gyerekünk iránt elkezdjük ezt érezni. És hogy ez a párkapcsolatban miért érdekes? Egyrészt mert ez egy közös élmény lehet, az esetek nagy részében. Másrészt az a pici baba, aki most még a pocakban vagy a babakocsiban van, ő tanít meg minket arra, hogy milyen ez a feltétel nélküli szeretet, és ha egyszer ezt őtőle már megtanultuk, tehát már van arról élményünk, hogy ez mit jelent, akkor utána elkezdjük tudni ezt egymással is használni. Azért nagyon más az a párkapcsolat, amin már ez az áldás rajta van, hogy születik közös gyerek, vagy az, hogy gondoskodunk együtt gyerekről, mert ez tényleg építi a kettőnk közti szeretetet, meg nagyon megváltoztatja azt a fajta hozzáállást is, hogy azért mert valami nehéz, attól azt még akarjuk csinálni.
Miklós: Igazán az érdekel bennünket, hogy hogyan leszünk boldog szülők, vagy hogyan tudunk boldogok lenni. Ami nagy távlatban azt jelenti, hogy hogyan lelhetjük örömünket a gyerekeinkben? Ha mi megadjuk a gyereknek azt az érzést, hogy ő örömöt hoz, akkor a gyerek meg fogja adni azt az érzést, hogy ő örömet jelent, mert modellez minket, megadja ezt az érzést a testvérének, meg örülni fog a védőnéninek is.
A gyerek modellez, ergó a gyereket nem neveljük, hanem modellt mutatunk neki. Azt akarjuk, hogy a gyerek szeresse a testvérét. Mit csinálunk? Szeretjük a testvérét. Nem „neveljük” rá. A nevelés annak a számonkérése a gyereken, amit mi nem csinálunk.
A család lényege egy pár együttműködése a gyerek bevonására. A pontos fogalmuk az, hogy egy pár közös öröme a gyerekével. Ez nagyon fontos. Nem azt mondjuk, hogy „nevel”, hanem azt, hogy örömét leli a gyermekében. Azokat a helyzeteket keresi, amikor a pár együttműködve örömét leli a gyermekében. Arról van szó, hogy a szülőpár együttműködése. Ott néha az apa teljes joggal vehet át, maternitás feladatot.
Szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor majd elkezdünk erről beszélgetni, akkor olyan szőrszál hasogatónak tűnik, mikor azt mondjuk, hogy „szülőpár” vagy „szülőtársak”, azt mondjuk „anyai funkciók”, „apai funkciók”, azt mondjuk, hogy „együttműködés anyai és apai funkciókban”, de ez azért van, mert igenis itt pótolni kell, felcserélni kell, lehet egyiket meg a másikat játszani, de hogy ezek nem felcserélhető dolgok.
Zelka: Tulajdonképpen az a pont, amikor világra jön a kisbaba, akkor jön el az a pont, amikor már akár az anyai funkcióban is lehet más. Nyilván a szoptatás az egyetlen, amibe nem. Manapság. Mert ugye volt szoptatós dajka régen. De a mostani világban a szoptatás az, amire azt szokták mondani az apukák, hogy „hát én azt nem tudom”, de egyébként egy elkötelezett apuka bármi egyéb funkcióban be tud állni ebbe az empatikus gondoskodó viszonyba. Vagy akár egy nagymama, vagy egy nagypapa, vagy egy nagynéni, vagy egy nagyon jó barát is ott tud lenni ebben a funkcióban.
Miklós: Ahhoz, hogy a gyermekünkben örömünket tudjuk lelni, ahhoz egyetlen pillanat van, az pedig a jelen. Különben visszatér az a szemét, amit nevelésnek nevezünk. Azaz, hogy elvesszük a gyerekek jelenét valamilyen jövőért. A gyerekben pedig akkor tudjuk az örömünket lelni, hogyha a jelenben vagyunk.
Sándor: A nevelésnek az ilyentén való megfogalmazása, amiről te beszéltél, a Bencés tanárúrnak, a Richárd atyának a mondása van benne, ami azt mondja az intelligenciáról, hogy az intelligencia az, ami marad az emberből, amikor mindent elfelejt, amit megtanítottak neki.
Szóval, hogy mindaz, amit ti felvettetek itt, nem a gyerekneveléssel, hanem a gyerekvárás öröménél én ezt érzem. Tehát a nevelés ezt veszi el. A másik reflexióm meg az, hogy minálunk is a harmadik gyerek az jött, és ugyanakkor egy írás is jött vele együtt. Egy nagyon szép megfogalmazás, hogy amikor leírja az anyuka, hogy megvan a két gyerek, és hogy tervezzük már a kirándulásokat és utána meg a tudat az, hogy újra terhes vagyok, és lemondani a kirándulásról, erről-arról-amarról és újratervezni az egész életet. És amikor végiggondoljuk ezt, akkor az a vége ennek az egésznek – és ez egy gyönyörűség –, hogy tégedet nem terveztünk, téged mi ajándékba kaptunk. És ez nekünk is nagyon segített, hogy ajándéknak tekintsük ezt a gyereket.
Zelka: Erdélyben a várandós anyukára vagy a várandós párokra, azt mondják, hogy „jövője van”. Nagyon szép ehhez, hogy „ajándékba kaptunk”, és hogy a teherből hogyan lesz ajándék. És ehhez, hogy „jövője van”, ehhez még azt gondolom, hogy a „jelen pillanatban” szófordulat is nagyon fontos. Ez nyilván távol van attól, hogy felejtsük el mindazt amit a múltban megéltünk, és mindazt ami ránk vár, itt egyszerűen arról van szó, hogy tanulunk a múlt tapasztalataiból, meg vannak reményeink a jövővel kapcsolatban, de azért az a pillanat, amibe belehelyezkedünk, amibe odaadjuk magunkat, meg amibe belebízunk, az mégis a jelen pillanat. És az nagyon jó. Ajándék.
Miklós: Itt van közöttünk Kati. Mesélj! Hol tartasz te ebben a gondolatmenetben? Mondjál olyat, ami számodra egy ilyen eszenciás dolog volt. Tudjuk, hogy te 17 éven keresztül készítettél fel anyukákat.
Kati: Én azt próbáltam elmondani az anyukáknak, hogy amiről ti beszéltetek, a pszichológiai szülőség, ez így nem fogalmazódott meg énbennem, hanem ami, ezzel jár, hogy erre felhívni a figyelmüket. Erre a szeretetre, erre az elfogadásra, a feltétel nélküli szeretetre, hogy ezt próbálják megvalósítani ők, mint biológiai szülők. Tehát ez volt az én mondanivalómnak a legfontosabb része, és hogy mennyire vigyázzanak a párjukra, a hűség micsoda fontos érték, amit ma nagyon sokan elfelejtenek és nem tartják eléggé fontosnak. Mert a gyereknek a biztonságérzetét gyakorlatilag ez határozhatja meg, hogyha ő két szerető emberrel, és főleg nagy adomány, hogy a saját anya és apa által teremtett fészekben nőhet fel, és akkor ott a gyerek biztonságban érzi magát.
Zelka: Egy anyuka hogyan tud segíteni az apukának, hogy ő is tényleg igazán várandós legyen? Mert mondtad, hogy „vigyázzanak a párjukra”, és abban nyilván benne van, hogy együtt menjenek ezen az úton.
Kati: Igen. Én azt gondolom, hogy egy egészségesen felnövő férfi, az egy nagyon nagy adomány, és ha van mellette egy nő, aki őt szereti és tiszteli, akkor őbelőle igen jó apa lehet. Tehát nagyon-nagyon fontos a nő hozzáállása férfihoz a későbbi gyereknevelés során is. A várandóság alatt meg az, hogy együtt elmenni egy-egy orvosi vizsgálatra, egy ultrahangra, és együtt örülni annak a kis apróságnak, akit ott együtt látnak, az szerintem egy felejthetetlen öröm. Nekünk nagyon nagy szerencsénk volt annak idején, hogy volt olyan lehetőségünk, mint orvos házaspár, ugye szüléseknél bent lehetett a férjem, és ez egy óriási adomány volt. Ez most már szerencsére minden apukának megadik, ha szeretné. Tehát eljár egy szülésre felkészítő tanfolyamra, bemutatják még a szülőszobát is, és ott lehet a felesége mellett. És az a közös öröm, amit ott meg tudnak élni, sok apukától hallottam, hogy az megfizethetetlen. Olyan értékes percek és közös együtt töltött pillanatok, hogy később nagyon sok nehéz helyzetben visszajöhet segítőként.
Zelka: Kati, arról van-e valamilyen gondolatod, tapasztalatod, hogy a családot mikor és hogy jó bevonni a várandóságba? A tágabb családra gondolok.
Kati: Hát azt gondolom, hogy ez azért nagyon egyéni. Nagyon egyéni, mindenki maga ismeri a saját szüleit, saját környezetét.
Zelka: Mit láttál, hogy milyen ritmusnál szokták, milyen idős várandósságnál mondják meg?
Kati: Többnyire, amikor már úgy gondolják, hogy biztos. A bizonytalan öröm, amikor a pár már úgy sejti, hogy itt nagy öröm készülődik, az a kettőjük titka. És amikor ez biztossá válik, akkor nagyon sok helyen hallottam, hogy valami kis apró meglepetésként viszik a nagyszülőkhöz. És hát az tényleg a nagyszülőknek egy óriási öröm.
Sándor: Bocsánat, de ezzel kapcsolatban, hogy most van egy remélhetőleg születendő gyerek, ott egyébként is köt az orvosi titoktartás, de ott az anyuka még külön kihangsúlyozta, hogy ez karácsonyi ajándék akar lenni.
Zelka: A hír?
Sándor: A hír, igen.
Miklós: Most kérünk egy erős fókuszt Zelkára, mert egy vallomást fogok neki tenni. Az apaságomról. Az apai elkötelezettségemről. Az a történet, hogy Szombathelyen voltam gimis, és olyan átlag gimis voltam, és volt nálunk Egerből egy fúvós zenekar, ahol ilyen átlagos lányok voltak, de én azt nem úgy találtam. Ezért a Gyimesi Robi barátommal felkérezkedtünk az ő Ikarusukra, hogy elmegyünk, addig is hátha történik valami. És Egerben pedig akkoriban volt az országban először beat-mise, ami azt jelentette, hogy gitároztak. És én ott nézegettem ebben az egri székesegyházban – ki tudja, hogy hogy hívják?….. jó – néztem az oltárt, és az oltárra az volt ráírva, hogy Péter Pál. Ami nekem, egy ilyen 16 éves, fél-kótyagos kamasznak, aki keveset is aludt a buszon, érdekelt is az a helyzet, meg voltunk is Szépasszony völgyben, egy igen érdekes elegy volt, és valahogy ebben a furcsa tudatállapotban az volt, hogy miért éppen Péter Pál? Nem tudtam én még akkor ennek a mélyebb jelentését. Most már egy kicsit értitek, de szerintem ezt még ember úgy igazán mélyen nem érti meg. Mindenesetre azt gondoltam, hogy mennyire jó, hogy jogosultak vagyunk a gyereknek két nevet adni, és mennyire jó, hogy a két névben mennyi többlet jelentés van. És én akkor elhatároztam – hát bocsánat –, hogy az én fiamat Péter Pálnak fogják hívni. És aztán azt már nem tudom, hogy végülis hogyan jutottunk arra, hogy így hívják, de azt kell hogy mondjam, hogy ez az apróság az én apai elkötelezettségemen nagyon nagyot lökött. Azóta azt gondolom, hogy többet jelent a név, mint egy puszta névadás. Tehát kevés az, hogy nézzük, hogy akkor most mennyire csengő, és mennyire vág hozzá a családnévhez, vagy mennyire rímel, vagy mennyire ellentétes, tehát hogy pusztán a hangzás alapján. Hanem azt gondolom, hogy a névadás az egy ilyen igazi párkapcsolat alapozó gesztus, hogy amikor a babánknak nevet adunk, akkor tulajdonképpen mi választunk egy közös identitást, egy közös nevet.
Azt mondjuk, hogy a párkapcsolat az közös identitás, a gyerek az bevonás egy közös identitásba, egy közös énbe, tehát ilyen értelemben a gyereknek adott név az pszichológiai értelemben a mi nevünk. Amikor a mi fiunkat úgy hívjuk, hogy Péter Pál, azok mi vagyunk, mert ugye vele is van egy közös identitás.
Itt van közöttünk valaki, aki ma tudta meg, hogy hogy hívják az unokáját. Ez egy élmény. Mesélj erről.
Panni: Végülis Miklóstól tudtam meg, hogy Gergőnk lesz, és hát nagyon örültem neki, mert nagyon szép név tényleg, úgyhogy jó választás.
Miklós: Mi jut eszedbe a Gergő névről?
Panni: A Gergő névről? Az Egri csillagok.
Magdi: Az Egri csillagok olvasása óta, kislány korom óta azt gondoltam, hogy nekem, ha fiam lesz, akkor Gergő lesz. De nem akartam erőltetni.
Panni: Igen, igen. Akkor nem beszéltünk erről, de mind a ketten az Egri csillagokhoz kötjük.
Magdi: Én nagyon szerettem volna egy nevet a gyermekünknek, és a férjemmel elkezdtük lapozni a naptárt és mindegyik névnél elmondta, hogy fogják csúfolni a gyerekünket. Sorba mondta és a Domonkos az stimmelt, mert az ő dédapja volt, tehát az maradt. Én a Barnabást szerettem volna és minden tizedik névnél azt mondtam, hogy Barnabár, Barnabás. Lapoztunk a naptárban, és erre nem tudott mont mondani. Így egyeztünk meg. Mivel ikrek kezdődtek nálunk, tehát a három gyerekünk közül az első kettő az két fiú, ezért nem volt kérdés. A harmadiknál, a Johannánál sem, mert az meg már elsőnél eldőlt. Ha lányok lettek volna. akkor Johanna–Krisztina lesz, de így a Johanna maradt elsőnek.
Miklós: Mostani világunkban már nem az információ fontos, hanem a tapasztalat. Én még megéltem, hogy nehezen jutunk információhoz. Most ez leértékelődik, sokan ezt nem veszik észre, viszont ami felértékelődik, az a tapasztalat. És ami miatt most együtt vagyunk, az éppen a tapasztalat. Vegyétek észre, hogy persze lehetne egy csomó információt adni. Közöttünk van egy védőnő, aki elképesztő sok információval is rendelkezik arról, hogy mi van egy babával. De mégis amiről mi most szeretnénk, ha beszélnénk, az a tapasztalat. Érzed-e a különbséget? Az információ meg a tapasztalat közti különbséget? Ezt akarjuk mi most. És az a kérdés, hogy teneked, Szabina honnan van? Milyen forrásból jutsz te tapasztalathoz?
Szabina: Édesanyámtól, a szülők által. És magamtól is nagyon sokat tanultam. Hogy lehet anyává válni. Szerintem ehhez kell ez a kilenc hónap és nem véletlenül van ez így kitalálva. Úgy gondolom, hogy rengeteg új dolgot tanultam.
Miklós: Megtanultál-e kérni?
Szabina: Igen.
Miklós: Mit kérnél?
Szabina: Talán az idő, az együtt töltött időnek a fontossága.
Miklós: Nagyon egyoldalú viszony ez a kérés.
Zelka: És egyébként a legerősebben ez pont akkor ütközik ki, amikor egy ilyen babavárós, kisbabás időszak van. Amikor a fészket kell rakni, meg a körülményeket megteremteni. És egyébként olyan nagyon büszkék vagyunk rá, hogy végre már van valamiféle anyagi függetlenség, meg leváltunk, meg saját otthont tudunk teremteni. És amikor már ott vagyunk, na, akkor most boldogulnánk magunktól, akkor megint kezdjünk el kérni? Hogyha meg megkérdezzük a másik oldalt – de azt majd egy kicsit később kérdezzük meg, hogy ők meg mennyire szívesen adnának.
Ti mit kértetek?
Kismama: Nekem az jutott eszembe, hogy amikor mi így megismertük egymást, meg végül is kialakult a kapcsolatunk, akkor az volt az egyik jó dolog nekem például az életemben, hogy most már kérhetek valakitől… Akiktől mi legtöbbet kérünk, azok a családjaink. Otthon, meg hát főleg itt, a Józsinak a családja, mert nem is érezzük úgy, hogy nem lehet. Meg hát ezért vagyunk egy család.
Miklós: A babavárásnak a legfontosabb családi összefüggése az az, hogy elkezdjük az erőforrásainkat a babára koncentrálni. A kisbabás időszak lesz majd az anyagilag, a megélhetés szempontjából a legnehezebb időszak.
Zelka: Az apuka, aki a hátországot, a külső környezet, tehát ezt a biztonsági mezőt adja a kisbabának meg az anyukának, ő vagy azt csinálja, hogy egyébként ő is sokat ott van, amennyit csak tud, vagy megpróbál két ember helyett jövedelemről gondoskodni. Ezért hogyha ebben a nagyon szűk körben tartjuk a megélhetés és a gondoskodás dimenziónak a működését, akkor tulajdonképpen mindenképp bukik valamit a rendszer. Mert vagy időben van ott az apuka kevesebbet, vagy anyagilag mondanak le. Azért jobb kinyitni a kört, azért érdekes az, hogy egy nagymama vagy nagypapa mennyire szívesen ad, vagy akár egy olyan testvér, akinek már nagyobb gyereke van, és a babakocsi még jó, de nekik már nem kell. Tehát nagyon sok barát, rokon, munkatárs szokott lenni egy kisbabás pár körül, akik tök boldogan adnak. Ha kilépünk ebből, hogy kettőnknek kell megoldani, hogy a gyerekkel is legyünk eleget, meg anyagilag is jól legyünk, és engedjük, hogy ők adjanak, esetleg netán meg is mondjuk, hogy mit szeretnénk, akkor nincs ez a bukta, hogy vagy nincs ott az apuka, vagy kevés a megélhetés.
Miklós: Aki ad, az azt gondolja, hogy azért ad, mert akinek adja, az megérdemli. Különben nem adnál. Ergó, azt gondolja, hogy akinek ad, az jó ember. Tehát azzal, hogy adnak nekünk, azzal minket felemelnek, jobbnak képzelnek, mint ami.
Zelka: És ez az a pillanat, amikor a pocakban van a baba, amikor már nem a saját magatok iránti elköteleződést tudjátok növelni, hanem amit már ez alatt kértek a babátoknak, az már a babátok iránti elköteleződést növelés. És minél több ember elkötelezett a ti babátok iránt, annál puhább fészekbe, annál szeretőbb környezetbe fog ő megérkezni.
Miklós: Mindjárt sorra kerültök, csak most úgy elöntött a csodálat Zelka iránt, mert van egy ilyen átkötés. Tudniillik hogyha kértek és emelkedik a státuszotok, akkor azzal az irányítás is átkerül a kezetekbe. Mert sokan attól félnek, hogy a nagymama, nagynéni, nagytestvér stb. átveszi a direkciót. Tehát a baba körüli egyik legnagyobb konfliktus az, hogy intruzív emberek jelennek meg, akik megmondják a tutit. És Zelka találta fel ennek az ellenszerét, a kérést.
Zelka: …Mondjuk ott már nem pocaklakó volt a baba, hanem már megszületett. És hát az anyós nagyon nagy elkötelezettséggel és lelkesedéssel jött, és ő kitalálta, hogy mi lenne jó. Mert persze nem kértek tőle semmit, tehát kénytelen volt. És ő kitalálta, hogy mi lenne jó, és akkor ő azt hozta, és gyűltek a kupacok azokból, amiket ő hozott. Azt találtuk ki a menyével, a kisbaba anyukájával, hogy kérjen. Azt mondta, hogy de hát azt ő nem meri, mert ha ő kér, akkor felbátorodik a nagymama, és az végképp borzasztó dolog lesz. Így is minden harmadikat valahogy nagy nehezen visszautasítja, de hát akkor ő nem tudja, hogy mit csináljon. És akkor azt találtuk ki, hogy akkor olyat kérjen, ami eleve nem kell. És akkor így nézett, hogy mit? Hát mondjuk, hogy jön a mama, hívja fel út közben, hogy ugorjon be, vegyen három zsemlét. Erre mondta nekem ez az anyuka, hogy de hát zsemle mindig van otthon. Akkor dugd el, hoz a nagymama és legfeljebb zsemlemorzsának jó lesz. Mert ami egy nagyon izgalmas dolog, hogy a tudattalan számára aki ad, annak csak az a fontos, hogy legyen valami, amit szívesen fogadnak, aminek örülnek. Őneki tulajdonképpen tök mindegy, hogy piros műanyag kismotort ad, vagy almáspitét süt, vagy micsoda, csak valamit szeretne adni, aminek örülnek. A tudattalannak mindegy hogy mi, csak legyen valami. Ez így viszonylag egyszerű dolog.
Még attól szoktak félni az emberek, hogy kérek valamit, és az, ha teljesítik, az is ijesztő. No de ha nem! A kérésnek van egy olyan nagyon nagy kockázata, hogy én kérek valamit és elutasítanak. Nahát azért ezt bekockáztatni! Főleg ha olyant kérek, ami kéne! Ha azt nem csinálják meg, no hát az veszélyezteti a kapcsolatot, meg akkor már nem úgy tudok a másikra gondolni, meg az már rossz szájízt ad, az már meg van mételyezve. Emiatt jó elsőre, amikor még nem ilyen kipróbált-bevált családi rendszerek működnek, mint nálatok, hanem amikor még a kockázatok és mellékhatások fenyegetnek, olyant kérni, ami nem kell, de a másik valószínűleg szívesen és könnyen teljesíteni. Ezáltal én nem vagyok kockázatban, ő mégis belekerül abba a szerepbe, amibe vágyik, és akkor be lehet kalibrálni vagy becsiszolni, hogy amikor már tényleg merek olyant kérni, ami kell, addigra már jól működjön a dolog. Mert persze a függetlenségünket féltjük, hogy a fenébe ne féltenénk, végre nagy nehezen elértük.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
