Óvodás a családban – Workshop

A mosonmagyaróvári óvodás workshopunk rövidre vágott verziója:

Miklós: A mi Peti fiunk, aki elaludta fodrászt, mert buliban volt, sok tekintetben nagyon fontos pszichológiai diagnózisokat tud már felállítani, ebben modellez minket. Viszont karcsú és izmos, tehát nem utánoz engem. Mert lehetne fordítva is, hogy azt mondja, hogy én nagyon tisztelem apámat, úgyhogy akkor én is szeretnék egy jó nagy pocakot. Láttok egyébként sok Ronaldo mezben szaladgáló kis kövér gyereket. Ez az utánzás. A modellezés a lényegnek a kiemelése. Ilyen szempontból mi azt mondjuk, hogy a pszichológia a modellezésre épül. De ezt sem a pszichológia találta ki, hanem a családok és a gyerekek is modelleznek, amiből viszont valami borzasztó dolog következik, bocs, hogy megint visszatérek a Spockra. A könyvnek az a címe, hogy Csecsemőgondozás és gyermeknevelés. Talán felfigyeltetek rá, hogy mi kerüljük a gyereknevelést. Mi nevelésen azt értjük, hogy a gyereket olyasmire vegyük rá, amit mi nem csinálunk.

Zelka: Vagy rávesszük, hogy ne csináljon olyasmit, amit mi csinálunk. Mondjuk:: „Ne cigizzél, még kicsi vagy!”.

Miklós: A nevelés azért nagyon alacsony hatékonyságú, mert a gyerek úgyis modellez. A modellezés az annyira régi, hogy régi módokon érvényesül. A régi módok ezek a tudattalanon keresztül, tudattalanul érvényesülnek.

Zelka: Szerintetek kit figyel mondjuk egy kisovis gyerek? Kit utánoz leginkább? Bocsánat, javítom magam: Kit modellez?

– Az óvónénit.

– Meg a testvérét.

Zelka: Ha! És ugye milyen könnyű lenne a dolgunk, hogyha a szülei és az óvónénit modellezné elsősorban, és utána jönnének a többiek. De igen, a kortárs gyerekeket. Azt nagyon érzik a gyerekek, hogy ki a kortárs, és ki az, aki egy ici-picit idősebb, az még jobb, mert annak igyekszik a nyomába. Ezért zseniális dolog az, hogy a gyerekek csoportban lehetnek. Azok a hagyományok, szokások, normák, amiket a nagyobb gyerekek már elsajátítottak, azokból a kicsik ilyen modellezős, megfigyelős módon rengeteget átvesznek anélkül, hogy valaha is kellett volna neki mondani, hogy „azt úgy kell csinálni”. Ezért nagyszerű az, hogy egy bölcsödének vagy egy óvodának van egy szokásrendszere, van egy hagyománya. Anélkül, hogy annyira nagyon kéne magyarázni, ha mindegyik gyerek odaül az asztalhoz enni, akkor én is odaülök. Vagy, ha most mindenki megy kezet mosni, akkor, ha én nem is nagyon figyeltem, hogy mi van, csordaszellemben megyek a többiek után, és én is azt csinálom.

Ami még nagyon érdekes a modellezésben – mert ugye úgy kezdődik az óvoda, hogy ki kéne választani, hogy melyik óvodába vigyük a gyereket –, az is nagyon izgalmas. Mert ott meg mi modelleztük, hogy melyikek azok az óvodai választások, amik a legjobban sikerülnek. Ha tíz-tizenöt percet battyogunk reggel, akkor azalatt ráhangolódik a gyerek, na milyen jó lesz oda megérkezni. Már idejében elindulunk, már ott járnak a gondolataink, már arról csevegünk. Ha viszont átdobom egyik kertkapuból a másikba, akkor „Úristen, mennyi gyerek van itt egyszerre!”. Oké, hogy minden nap megy, de minden nap ezt éli át. Akik meg nagyon messze laknak, ott megint. Ti tényleg szerencsések vagytok ebből a szempontból, de Budapesten a reggel fél nyolc és fél kilenc közötti időszak úgy néz ki, hogy a legnagyobb dugóban száguldoznak kerülő utakon az anyukák vagy néha az apukák. A gyerek benn ül hátul, és hogy ne kelljen annyira korán felkelni, ezért a kakaós csigát a gyerekülésben eszi meg. Tulajdonképpen az van, hogy reggel otthon felébred, gyorsan felöltöztetik, beültetik az autóba, kezébe nyomnak valamit majszolni, mennek a dugóban, és amikor végre odaérnek az óvodához, akkor az ajtó ki, a gyerek az oviba be, és akkor az anyuka, apuka meg megy a dolgára. És a gyereknek megint nem volt ideje ráhangolódni meg megérkezni.

Az egyik nagyon fontos az óvodaválasztásnál az ez. Tehát a legjobb ovi, az olyan, hogy gyalogos távolságban van. Akár még ha esik az eső,akkor is, vagy hogyha hull a hó, akkor is, veszünk csizmát, elbattyogunk és szépen megérkezünk nyugodtan.

Miklós: Megérkezünk az óvodába, ami még nem azt jelenti, hogy a gyerek óvodás. Hanem megérkeztünk az óvoda átadójába. Az óvoda átadója minden helyek legfontosabbika, ahol a szülő hozzászokik a nagyszülő szerephez. Mert a jó szülő az óvoda átadójában már gyönyörködik a gyerekében, úgy, mint egy nagyszülő. Örvendezik neki. Mert a gyerek ott elkezd felkészülni arra, hogy ő már egy önálló személyiség odabenn a csoportban. És emiatt a gyerek ott már előadja magát, mint egy a mi családunkról leváló félben lévő, külön személyiség. Másként beszél. Ügyesen öltözik, vetkőzik. Ezeket persze egyszerre csinálja, tehát nagy türelem kell hozzá. Ha elképzelem, ahogy egy télire felöltöztetett kislány, amire felveszi az ovis pinki harisnyanadrágot, hát az úgy testvérek között fél óra, de a normaideje negyven perc. Hogyha erre van ideje a szülőnek, akkor az nagyszülő. De legalábbis nagyszülő módjára viselkedik. Ez azért nagyon fontos, mert a szülőség is egy szerep, a szülőség is modellezés, és ezt lehet egész másképp csinálni. A szülőnek nem biztos, hogy nevelnie kell. Szerintünk nem. A Spock szerint igen. A Spock alcíme az, hogy gyereknevelés. A mi alcímünk meg, emlékszik valaki mi az alcímünk? Szülők kézikönyve avagy?

Zelka: Hogyan leljük örömünket a gyerekeinkben? Emlékszem.

Miklós: Ez a közös nevező a szülő meg a nagyszülő között. Tehát leül a szülő nagyszülő szerepben, funkcióban, nagyszülő modell szerint oda az átadóba azzal, hogy „milyen tündér kislányom van nekem, azt a mindenit!”.

Zelka: Ha időnyomásban van a szülő, akkor ő időnyomás alá fogja tenni (muszáj neki) a gyereket, aki fölött elkezd vagy őrmesterkedni, hogy folyton mondja neki, hogy mit csináljon, vagy pedig kézi vezérléssel ő maga húzza le róla a csizmát, meg ő húzza fel a harisnyát, tehát egy nagyon másfajta helyzet alakul ki. Akkor azt nézzétek meg, hogy a többi gyerek szemével ez hogyan néz ki, és hogy milyen szerepe lesz a közösségben annak a gyerekeknek, aki türelmesen eltáncikál, megvárják, hallják a többiek, hogy őt senki nem irányítgatja, hanem ott elücsörög vele, meg derűsen gyönyörködik benne az, aki vele van. Meg hogy fognak ránézni az ovis társai arra a gyerekre, aki próbababaként van öltöztetve, cseszegetve van, hogy „na!”. Tehát nagyon érdekes, mert az, hogy mi történik az ovi öltözőben, annak szerepe lesz abban, hogy az ovis közösségben őt mennyire becsülik, mennyire tartják önállónak, mennyire gondolják, hogy meg kéne neki mondani, hogy mit csináljon, vagy pedig hallgatnak rá. Mert akivel az apukája türelmesen ül, valószínűleg ezt is modellezik a gyerekek, hogy akkor azt a gyereket érdemes megvárni, érdemes rá hallgatni.

Abban, hogy az óvónéni jó lesz-e vagy nem, abban nagyon nagy befolyása van a szülőknek. Egyrészt, hogy ők személyesen az óvónénivel hogyan kommunikálnak, mennyire fogadják el, mennyire kérik ki a véleményét. Még akkor is, ha esetleg ők is azt gondolják, amit az óvónéni mond. Vagy lehet, hogy esetleg mást gondolnak. De az, hogy mennyit vitatkoznak vele, vagy mennyit harcolnak, vagy mennyire hallgatnak rá, ez az egyik. A másik, ami nagyon izgalmas, talán még nagyobb hatású dolog, hogy ha a szülők egymást közt, úgy amikor az óvónéni nem is hallja, de elkezdenek az óvónéniről jókat mondani. Mert azért mindenki csinál jót, néha, véletlen. Tehát ha elkezdenek jókat mondani, akkor az hoz egy olyan hangulatot abban a szülőkörben, hogy tényleg elkezdik látni az értékeit annak az óvónéninek. Mondjuk, lehet óvóbácsi is, de most egyszerűsítsünk. Óvodapedagógusnak. Ugyan nagyon kerülő utakon, de valahogy ez a pozitív megbecsülés elkezd visszajutni. A gyerek valahogy elhallja, hogy a szülők jókat mondanak, amiatt jobban hallgat rá. Harmadik körből visszajut, hogy „mi is szeretnénk ide hozni a gyereket, mert hallottuk, hogy milyen jó az óvónéni”. Tulajdonképpen a másik vége szomorúbb, de az is igaz. A legjobb pedagógust is csúnyán és gonoszan el lehet lehetetleníteni, hogyha elkezdenek róla olyanokat mondani. Mondjuk két hétből tíz másodpercig tévedett és arra rakják rá a fókuszt. Az óvónénit tudjuk abszolút jó irányba építeni, meg örülni neki, mert az óvónéninek is lehet örülni. Mert melyik ember az, aki néha nem hibázik? Hát az, aki semmit nem csinál. Az óvónéni elég sok mindent csinál egész nap, valószínű az idő nagy részében jól, de ha véletlen nem, akkor is jó szándék van mögötte. Én még nem láttam Hófehérke mostoháját meg a vasorrú bábát az óvodában dolgozni. Aki pedagógusnak megy, azért megy oda, mert ő szeret ezzel foglalkozni, mert jó szándékú, jó akaratú ember.

Miklós: A mi gyerekeink Waldorf iskolába járnak, meg Waldorf óvodába is jártak, és ott jöttünk rá arra, hogy ki is a jó óvónéni. A Waldorf óvónőképzésnek egyetlen olyan tárgya van, ami egy éven keresztül megy. Tudjátok melyik az?

– …

Miklós: A dúdolás.

Zelka: Az óvónéni, ahogy érkeznek a gyerekek, dudorászik. Dúdol pontosabban. A dúdolás az egy szöveg nélküli valamilyen szívmelegítő jó kis dallam. Dudorászik és közben tesz-vesz valamit. Valamit varrogat, vagy ha aznap cipót esznek, akkor dagasztja a tésztát. Tehát valamit csinál, jelen van. De ő nem megy oda azokhoz a gyerekekhez, akik megjöttek, nem hagyja abba a dúdolást és kezdi el mondani nekik, hogy „jaj, hallottam Józsika, hogy tegnap köhögtél”. Semmi ilyesmi, hanem ő dúdolgat, ha úgy adódik, hogy nem lisztes a keze, akkor esetleg egy kicsit megsimogatja vagy hozzáér, de egyébként békén hagyja a gyerekeket. És ahogy a gyerekek ékeznek, ők nem az óvónénire fókuszáltan érkeznek, hanem egymással kezdenek el játszani, építgetni, matatni. Viszont az, hogy az óvónéni mégse csöndben tesz-vesz, annak az a nagyon hasznos és jó értelme, hogy folyamatosan hallják, hogy ott ő jelen van. Ez ad nekik egy biztonságérzetet, miközben meghagyja őket a saját kortárs közösségükben, a saját kis kapcsolataikban.

Miklós: És egyébként, ha meggondoljátok, hogy mik voltak a régi idők gyerek játékai? Baba. Babáztak. Miért babáztak? Mert anyuka babázott. Mert egy négy éves gyereknek már van testvére, kistestvére. Azzal anyuka babázik.

Zelka: Mire vágyott az a gyerek, akinek volt otthon egy szekerük? Hogy legyen neki is egy ilyen kicsike, amivel ő tud játszani. Vagy hogyha látta a nagy söprűt meg a lapátot, hogy legyen neki is egy olyan kicsi, amivel tudja ő is ugyanazt csinálni. Mi logika volna abban, hogy van egy felnőtt világ, és a gyerek nem abba a világba szocializálódik bele, hanem valami egész másba, ami egyébként nem is a gyerekjátékok világán kívül? Hát persze ő is olyasmiket szeretne csinálni, amit lát, hogy van az életben.

Miklós: Ha elmentek a Szórakaténusz játékmúzeumba, akkor ott babák, babakonyhák, kicsi kocsik, ilyesmik vannak. Ugye akkor most háborgunk, hogy a mi gyerekeink miért nem ezzel játszanak, pedig tiszta fából vannak.

Zelka: Meg hintaló, az olyan jó példa volt.

Miklós: Hintaló. Meg natúr az egész. És nem játszanak vele! Képzeljétek el, hogy ezt azért a Waldorf okosan megoldotta, mert kezdettől nem volt se hintaló, se babakonyha, hanem ilyen paravánrámák vannak meg leplek, aztán azzal játszanak. És abból lesz királyi vár meg bármi.

Számunkra ez azért nagyon izgalmas modell, mert egy csomó párkapcsolat, házasság azért jut zsákutcába, mert apuka „nem játszik eleget a gyerekkel”. Mi erre azt mondjuk, anyuka se játsszon a gyerekekkel! Hagyja a békén a gyereket! A gyereknek egyrészt a jelenlét kell, csörömpöljön, szöszmötöljön, rakodja be a család díszét edényt a mosogatógépbe, és csak legyen jelen. A másik meg, hogy apukának meg anyukának ilyenkor egy nagy kötelessége van. Az az, hogy legyen jelen egy kicsivel idősebb kortárs. Mert a gyerek igazán attól tanul.

Zelka: Van egy helyzet, amikor szabad játszani a gyerekekkel. Amikor nekünk is tényleg, igazán jól esik. Ami olyan játék, amit mi is szívesen csinálunk.

Dorottya: Ha nem is vitatkoznék, de picit kiegészíteném ezt. Saját gyakorlatból, amit mondhatok arra, hogy hagyjuk békén a gyereket és ne játsszunk vele.

Zelka: Kivéve, ha jól esik.

Dorottya: Én azt látom, a mi családunkban, hogy ezt nagyon igénylik. Sokan vagyunk, sokat vannak együtt, sokat játszanak együtt, sokat veszekednek is együtt, mindenfélét csinálnak együtt. Viszont nagyon van igényük arra, hogy csak velem legyenek. Hogy legyen olyan kis énidő, amikor csak rá figyel az anya. Nem osztja meg a figyelmét. Nem főz közben, nem csak jelen van, hanem vele van. És most például az ikrek azért nem jöttek el kézműveskedni, mert most tanulnak és akkor „ebéd után anyával csinálunk valamit”. Csak ők, együtt, míg a kicsik alszanak, a nagyok meg nem tudom, mit csinálnak. Látom, hogy ezt nagyon igénylik.

Zelka: És akkor te olyan csinálsz, amit te is szeretsz.

Dorottya: Nyilván olyant csinálok, de azért szeretem csinálni, mert ők azt szeretnék.

Zelka: Nagyon fontos, hogy legyenek ilyenek olyan idők, amit mindenféle kombinációban töltünk. Ő két gyerekkel, én két gyerekkel, ő egyikkel én másikkal, cserélünk, négyen. Minden variáció nagyon jó ha van, mert mindegyik más. Más élmény, meg más helyzet. De mégiscsak az össz-üzenete a dolognak az az, hogyha olyan csinálunk, ami a gyereknek nagyon jó, de számunkra meg terhes kötelesség, az ugyan lehet, hogy akkor jó a gyerekeknek, de valahogy beíródik neki a másik oldal a memóriájába. És amikor majd át kellene állni a másik oldalra, és őneki ezeket a terhes kötelességeket vállalni, akkor azt mondja, hogy „hát, még inkább élek egy kicsit, még nem akarok gyereket”. Ha meg az az az üzenet, hogy szülőnek is jó dolog lenni, mert van, amit nagyon szeretek játszani, vagy szeretek Lilivel sütni (nagyon kicsi kora óta jobban süt mint én, mert ez egy jó élmény neki), akkor az lesz az élménye, hogy jó dolog gyereknek lenni, de közben az is beíródik, hogy szülőnek lenni is jó, meg felnőttnek lenni is jó. És tényleg, azok a játékok, ahol szívesen, csillogó szemmel, örömmel vagytok ott, az teljesen oké, de amikor látszik, hogy már alig várom, hogy mikor mehetek, és az első adódó pillanatban, amikor jön egy lehetőség, akkor megpattanok onnan és csinálok valami mást, azt észreveszi gyerek. Szóval olyat játsszatok, amit egyébként is szívesen játszanátok. Azt gondolom, hogy nálad azt érzik a gyerekek, hogy te azt szívesen csinálod. Nem az megy át nekik, hogy „hű, most az anya beáldozta magát, és legszívesebben tök máshol lenne, de muszáj neki, mert ő az anyuka!.

Dorottya: Ezért van az, hogy a matekozás az enyém, a fizika az a Gyurié.

Zelka: Amit szívesen csinálnunk, azt csináljuk.

Úniós gyerekek, úniós szülők

Oláhné Baráz Ágnes (Ági néni) negyven éven át folyamatosan csoportban, gyakorló óvónőként dolgozott. Jelenleg óvodavezető helyettes, nyugalmazás előtt áll. Két felnőtt gyermeke és három unokája van.

 

Óvodai tapasztalatairól, meglátásairól mesél Miklósnak.

Viselkedésrepertoár

Figyeld meg, mint egy bokrot! Figyeld egy bokor mögül! Egy másik gyereket fogsz látni. Más környezetben más normákat követ. Téves következtetések és káromkodások. Lépj hátrébb!

Gyermeki örömök erdeje

Emberek pozitív keretben. Például Géza bácsi.
Az ovi a gyermeki örömök erdeje. Pont, mint a mesében. A vége pedig jó. Erről személyesen gondoskodunk. Ugye?

A hazatérő gyereket fogadjuk a család melegségével és elfogadásával! Ezt tehetjük. Még a mobbing ellen is.

Ami levezethető a körülményekből

Hagyjuk a pszichózást! A gyerek viselkedése levezethető a körülményekből. Még a betegsége is. Frusztrációk és immunrendszer. Ha bántják, és ha bánt. Mit tehetnek a szülők?
Iatrogén ártalmak és másodlagos betegségelőnyök.

A betegség genezise és kilépés a körkörös okságból

Miért erősen igénybe vevő közeg az ovi? Akkor mégis mit tehetünk? Másodlagos betegségelőnyök betegség nélkül. Betegség másodlagos betegségelőnyök nélkül. A betegség mint viselkedésmód.

Beteg a gyerek!

Legelső a másodlagos betegségelőnyök megvonása. Második a magabiztosság. Vagy fordítva?

Ágyikó, takaró, alvás, lázcsillapítás, folyadékpótlás, vitaminok meg valami keserű gyógyszer? A gyerek érezze, hogy kompetens ápolásba kezdtünk! És támogassuk az immunrendszer működését.

Mikor és hogyan forduljunk orvoshoz?