Kisgyermekes családok – Workshop

A mosonmagyaróvári kisgyermekes workshopunk rövidre vágott verziója:

Miklós: Zelkának meg nekem van egy nagy-nagy álmunk. Az az álmunk, hogy megírjuk a Spock könyv utódját. Ez együtt jár azzal is, hogy összegyűjtsük azt a tudást, ami a szülőkben felhalmozódott, azt a bölcsességet, ami felhalmozódott. Ezért nagyon fontos számunkra, hogy ezt tőletek begyűjtsük. Te mondtad azt, hogy a gyerekekkel való öröm a negyedik gyereknél kezdődik. Így van?

Dorottya: Hát folytatódik vagy kiteljesedik. Kiteljesedik, inkább így mondom.

Miklós: Kiteljesedik. Köszönöm. A legtöbb szülő egynél megáll, vagy kettőnél, azért mert „Jaj!”. Te azt mondtad, hogy őszinte pillanatodban, hogy még a háromnál is azt mondtad, hogy „Jaj!”. És a negyediknél jött el az, hogy „Jaj de jó!”. Ugye?

Dorottya: Igen.

Miklós: És ez az egész nép számára, vagy talán azt tudom mondani, hogy az egész világ számára, egy kimondatlan, megfogalmazatlan bölcsesség. Egyetértetek?

– Igen.

Miklós: Na, milyen jó! És ezt olvastátok már valahol?

– Nem.

Miklós: Mi, akik elolvastunk egy pár könyvet, meg voltunk mindenféle képzéseken meg ilyesmi, mi sem. Tehát ha másért nem, akkor ezért érdemes, mert teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Zelka: Az a nehéz dilemma, hogy amikor írnak a gyerekekről, akkor leírják, hogy milyen egy kisbaba, milyen egy kisgyerek, milyen egy óvodás. De nincs kisgyerek vagy kisbaba önmagában, hanem annak a kisbabának van anyukája, apukája, nagymamája. Aztán, ha nem első gyerek, akkor van testvére is, ha meg első, akkor jó esetben hamarosan lesz testvére. Az egy nagyon nehéz dolog és kevesen vállalkoznak rá, hogy ezeket az összefüggéseket leírják. Az első, amit szeretnénk ma megnézni, ami egy nagyon izgalmas szempont, hogy nem a gyerek „olyan” önmagában, ha­ nem valahogyan kitáncolódik egy olyan helyzet, amikor ő elkezd tagadni, meg nemet mondani, meg önállósodni, szabadságharcot vívni stb.

Miklós: Demonstrálandó, itt van egy baba, aki most pontosan hány hónapos?

– Tíz hónapos.

Miklós: Tíz hónapos. Kilenc hónapos korában még egy csodálatra méltó nyugodt baba volt. Eddig, egy hónappal ezelőttig még alapjában a genetika határozta meg a viselkedését. Ez nem azt jelenti, hogy „tiszta apja!” meg „tiszta anyja!”, hanem, hogy egymásra épülő programok hatottak. Ahogy fordul, ahogy a fordulásból kifejlődik a kúszás, ahogy a kúszásból kifejlődik a mászás, és ahogy a mászásból kialakul a járásnak a szükséglete. Még mindig úgy alapjában genetikailag determinált, de már elkezdi a környezet átvenni az irányítást, mert azt látja tőlünk, hogy járunk. És hogyha azt gondolnátok, hogy akkor is járna, ha nem ezt látná, hát erre azt tudom mondani, hogy nem, nem járna. Akármilyen meglepő, de nem járna. Sajnos az ember sok gonoszságot megtesz, és tudunk olyan gyerekekről, akik nem láttak járó felnőttek, vagy azért mert kitették őket, és tényleg farkasok nevelték. Van ilyen. Tíz ilyen példáról tudunk, hogy állatok neveltek fel gyereket. Tehát most billen a genetikai program egy környezet vezérelt programmá. A genetikailag még vezérelt kúszás már arra való, hogy felderítse a környezetét, amit úgy hívunk, hogy exploráció. A tapasztalt szülők tudják, hogy az exploráció az egy nagyon veszélyes dolog.

Zelka: Nagyon izgalmas. Szerintem mindannyian láttatok olyan kisbabás lakást, ahol a tárgyak elkezdenek fél méterrel feljebb költözni. Ez az első szakasz. Ott a gyerek már ért dolgokat, de még inkább hangsúlyokból. Az egy jó szü­lői megoldás, hogy azt a szintet, ahol ő mozog, közlekedik, felfedezi a világot, azt biztonságossá tesszük. Aztán jön a következő, amikor elkezd kapaszkodva felállni, vagy akár később már önállóan járni, akkor még feljebb költözik minden. Na de aztán már arra is képes lesz, hogy felmásszon vagy széket odahúzzon és arról elérjen valamit, és az az a pont, ahol már kevés a passzív védekezés. Sőt, akkor már járókában, meg mindenféle ember alkotta okos dolgokban sem marad meg könnyen, vagy csak rövid ideig, tehát ennek megvannak a keretei. Akkor jön az, hogy… Mi az ilyen intuitív reakció, hogyha a gyerek olyan után nyúl, amit szeretnénk, ha békén hagyna? Hát rászólunk. Rászólunk. Ez egy nagyon-nagyon izgalmas dolog, amikor a gyerek már akkora, már úgy tud mozogni, már ki tudna szaladni az autók elé, akkor tényleg nagyon felgyorsulnak a dolgok és fokozódik a veszély, ami őt érheti. Viszont – mert közben ugye figyeli a környezetét a fülével is – közben ott tart, hogy képes egy csomó dolgot megérteni, sőt mondani is. Tehát azzal párhuzamosan, ahogy mozgása oda jutott ahová, meg a környezet felfedezése egy ilyen intenzív szakaszba jutott, azzal párhuzamosan a nyelvi fejlődése is nagyon szép tempóban halad előre. És hát az sem úgy van, hogy a kutyáktól tanulja az ugatást, vagy a farkasoktól a vonítást, hanem hallja, hogy mi beszélgetünk és egész pici korától elkezd ezzel játszani. Itt már eljut odáig, hogy egy csomó dolgot megért, nagyon figyeli, hogy amit ő kiad hangot, arra mi hogyan reagálunk. Tehát egy oda-vissza csatolós, visszajelzős alapon ő elkezdi észrevenni, hogyha azt mondja, hogy „po”, akkor „Igen pohár!”, és akkor megint véletlenül azt mondja, akkor megint ezt adom oda, és elkezd neki összeállni.

És mi az, amit miközben explorál közben rengeteget hall? Hát azt, hogy „nem!”, meg, hogy „ne!”. Bocs, hogy így fogalmazok, de hülye lenne az a gyerek, amelyik ezt nem kezdi el kipróbálni. Hogy ő is mondja. S ugyanígy, mint amikor azt mondja, hogy „po”, figyeli, hogy hogyan reagálunk. Csakhogy akkor mi nem annyira hasonlóan reagálunk. Mert amikor ő azt mondja, hogy „po” vagy „pa” vagy netán valamilyen nekünk érzelmileg fontos dolog, akkor azt látja, hogy megörülünk, és amikor meg azt mondja, hogy „nem”, akkor véletlenül sem azt látja, hogy megörülnénk. Tehát egy egész más reakciót kap, és ez nagyon érdekes. Ezt ő ugyanúgy mint ahogy a pakolást, a lepakolást, meg a zörgést, meg a mindenfélét, elkezdi gyakorolni.

Miklós: Nagyon jó, hogy ti itt hárman bemutatjátok, hogy egy ekkora kis kölyök három felnőtt figyelmét igényli. De most bocsássatok meg a közjó javára, hogy látsszon, hogy valójában ő mit is csinál. Hogyha véletlenül még két-három métert mászik és szed fel koszt, akkor a legszebb álmom teljesül. Az ilyen korú gyerek a kezével ismer meg másodsorban. Elsősorban?

– Szájával.

Miklós: Ilyenkor jön az, hogy „milyen aranyos, milyen kedves gyerek!”. És közben mégiscsak volt három korlátozási kísérlet. A legjobb szándékkal mind a hárman ölbe vettétek, puszilgattátok meg minden. És ha láttad volna, hogy amikor ölbe vetted, akkor micsoda hamis pillantásokkal kezdte el vizsgálgatni ezt a táskát…

– Ez teljesen őszinte volt.

Miklós: Hogyha láttál már csalfát, aki a kedvesét ölelgetve másra veti a szemét, hát ez az volt. Ott van az anyja ölében, puszi-puszi és közben már nézi, hogy mi érdekes van még.

Zelka: Ha most észreveszitek, hogy mi hogyan reagálunk és mennyire figyelünk rá, akkor az is kiderül, hogy mennyire nincs olyan, hogy a gyerek magában. Sőt, olyan sincs, hogy a gyerek meg az anyuka magában. A mi világunkban, a mostani élethelyzetben egyrészt egy nagyszerű dolog, hogy egy anyuka három évig ott­hon lehet a babájával. Ez egy zseniális, nagyon nagy ajándék, kevés országban van így. De másrészt, hogyha az az anyuka tényleg otthon van a babájával, a kisgyerekével három éves korig, tehát az idő nagy részében otthon vannak, akkor az történik, hogy ennek a szivacsként az infót magába szívó kisgyereknek a teljes explorációs igényét az anyukának kell folya­matosan figyelni. Ha ezt egész nap ugyanannak az embernek kell csinálni, egy szál embernek, az egy nagyon természetellenes folyamat. Mert embercsoportban, családban, nagy családban, hordában, közösségben gondolkodunk, ahol nem úgy van, hogy folyton annak az egy szem embernek kell arra az egy gyerekre figyelni, hanem van ott több gyerek, mindenféle korú. Vannak ilyen tíz-tizenkét éves lányok, akik egy fél órára boldogan odaadják a teljes figyelmüket, vannak nagymamák, vagy dédi korúak, akik egy kicsit odafigyelnek, és amiközben ő egy ilyen közösségben, egy biztonságos környezetben elközlekedne, mindig volna, aki figyel rá. Akkor nem egyedül az anyukának kéne, vagy a nagymamának vagy apukának vagy aki vele van, egyfolytában ráfigyelni, hanem megoszlana.

Miért mondom ezt a kisgyermekkornál? Azért nagyon izgalmas, mert az egyik ol­dalról nagy nehézség, ha kevés ember kell lefedezze, hogy biztonságos legyen mind a huszonnégy óra hét napon át. Másrészt a gyerek is nagyon figyeli, hogy ki figyel rá, honnan kap szemkontaktust, meg ki szól hozzá. Ha az ő első három évében, amíg egyébként nagy szerencsés módon otthon lehet az anyukával, ez mondjuk két három ember, mondjuk apa, anya meg egyik nagymama, esetleg négy, mert ott van mind a kettő, akkor a gyerek az ő legérzékenyebb első há­ rom évében csak ehhez a négy emberhez szokik hozzá, őket fogja ismerősnek tartani.

Nyolc hónapos korra – kb. az, amin ő már túl van – szokták azt mondani, megint az egyéni fejlődést figyelve, hogy megjelenik az idegen félelem vagy a nyolc hónaposok szo­rongása. Addig tök jó, akárkire rávigyorog az utcán a babakocsiból. És itt, mikor lát valaki olyat, akit addig nem, (pl. kalapos bácsit), akkor elsírja magát, mert ő még nem látott olyant. Miért? Mert egy gyerek egy természetes környezetben, amire az ő genetikája összerakódott, az élete első nyolc hónapjában az összes fontos emberrel találkozik. Aki tényleg igazán az ő rokona, az ő családja, az nem négy ember, hanem ötven, nyolcvan, száz, százhúsz, akármennyi, sok. És akikkel ő ez idő alatt nem találkozik, azoktól tényleg jobb, ha tart egy kis távolságot meg óvatos.

Ez hogy érdekes a kisgyerekkor végén, vagy nálatok, a bölcsődei beszoktatás ide­jén? Hát úgy, hogy az a kicsi gyerek, aki kevés embert ismert, annak most be kellene menni egy olyan gyerekcsoportba, ahol a gyerekeket sem ismeri, azokkal is most ta­lálkozik először, a gondozónőket is most ismeri meg először, a többi gyerek szüleit sem látta, vagy talán egy-kettőt a játszótéren valaha, és akkor jön az a nagyon nehéz feladat, ami a mesterséges helyzet miatt jön létre, a beszoktatás.

Ez egy a mostani világunkban keletkező probléma. Mert nagyon jó a három év GYES, GYED, de irtó jól jártok, ha már két éves korában, amikor már kommu­nikál, két és három éves kor között elkezditek összebarátkoztatni a hasonló korú gye­rekekkel. Ebben a védőnők sokat tudnak segíteni, mert ők tudják hogy kik laknak egy környéken hasonló korú gyerekek. Így mire odajutna, hogy őneki a tök idegen gyerekekkel el kéne mennie egy idegen helyre, addigra ő már azt egy ismerős társaságnak fogja megélni. Szerintem a gondozónők is nyitottak rá, hogy találkozzanak előbb a gyerekekkel, akkor nekik is sokkal könnyebb az az ősz, amikor indul a csoport. Ez teljesen azon múlik, hogy vannak olyan helyzetek a mostani világunkban, amik nem aszerint a logika szerint vannak a legjobb szándékkal sem. Mert egyébként nagyszerű dolog a bölcsőde, meg óvoda, meg nagyon jó, hogy kortársokkal lehet a gyerek, csakhogy ez egy akkora ugrás hirtelen, amit ha tudunk előre gondolkodni, meg szánunk rá időt, meg teremtünk kapcsolatokat, akkor teljesen simán, problémamentesen lehet áthidalni.

Miklós: Belénk van írva, végtelen erősen belénk kódolva, hogy az ilyen pici gyereket, aki­nek ez a fej-test aránya meg ilyen hangokat ad ki, arra maximálisan odafigyeljünk. Olyanokat mondanak, hogy „csak nem bízom a gyerekemet egy idegenre?”. Bárkire, aki egészséges felnőtt, vagy egészséges ember vagy ugye Dorottya, aki egészséges fiatal! Már nagyon kötelességtudóak és rájuk már nagyon jól lehet építeni, nyugodtan rá lehet bízni. Mert őneki már elindul ez a genetikai kód, ami mindnyájatokban működik. Zelkával tisztán számolunk azzal, hogy a figyelmeteknek a 90%-a az rajta van. Ez nem baj. Ott érezzük a fejünkben vagy a zsigereinkben vagy hol működik ez a genetikai program, hogy figyelek rá. Akkor is figyelek rá, hogyha Zelkára akarok figyelni, akkor is figyeltek rá, ha rám akartok figyelni, tök jó, hogy nekem így kell magyarázni, hogy egy kis figyelmet nyerjek, mert jól működtök, mert egészségesek vagytok.

Zelka: Mit csináljunk akkor, hogyha mondjuk az a mobiltelefonunk a legértékesebb telefonszámokkal és féltjük? Vagy ha valami olyant fog meg, ami rá nézve veszélyes? Hogyha kínálok neki valami újat, akkor egy pil­lanatig ő arra figyel, oda fókuszál, és azalatt ez a másik ki is esik neki. Nem tartja ő még azt sorban fejben, hogy mi mindent akart egyszerre megfogni. Ezért bölcs megoldás kínálni neki valamit, átfókuszálni a figyelmét valamire és akkor ezt elengedi.

Ami egy kicsit nagyobb gyereknél, aki a dackorszakban van, az másként tud működ­ni. (Szerintünk ugye nincs dackorszak, csak egyszerűbb így ráutalni, ezért mondtam így. Ha van egy olyan helyzet, amikor mi úgy kommunikálunk, úgy tudunk vele élni, hogy sokat mondunk nemet, akkor a gyerek is úgy kommunikál. Mondhatnánk, hogy mi is dackorszakban vagyunk, nem csak a gyerek.) Mindenestre egy két-három éves gyerek ezen már simán átlát. Pontosan tudja, hogy megy itt a nagy manipuláció meg ravaszkodás. De a két-három éves gyerek is nagyon figyel arra, hogy mi érdekel minket. Ugye ezért hajt a mobiltelefonra, távirányítóra. Attól függ mit lát. Ha azt látja, hogy az anyuka újságot olvas, akkor azt akarja megszerezni. Itt pont azt lehet kihasználni, hogy ő már nemcsak arra figyel, hogy explorálja a környezetét, hanem hogy mire figyel a felnőtt.

Az egyik az, ha nyugodtan nézek utána, amikor megy, akkor tudja, hogy biztonságban van. Ha pedig azt látja, hogy én valamibe belefeledkezem, vagy mi ketten, akkor az nagyon elkezdi érdekelni. Ott már ahelyett, hogy csak úgy, odanyújtanám a tárgyat, tulajdonképp az a jó megoldás, hogy kicsit legyűrjük a szorongásunkat a zsigereinkben, és úgy csinálunk, mintha nem féltenénk nagyon a telefonunkat, vagy azt, amivel épp matat, és elkezdünk valamit nagyon-nagyon alaposan figyelni úgy, hogy őrá nem figyelünk egyébként, és akkor az kezdi el érdekelni és ak­kor azt ő elkéri.

Miklós: A következő módszer egy kórházi folyosón lestük el. Az anyuka egy kicsi gyerekkel volt, szerintem olyan három évessel, mert már elég biztonságosan beszélt, de ugyanolyan nagy biztonsággal bőgte el magát ordítva. Elkezdte stírölni a mi egy szem banánunkat, amit mi azonnal felajánlottuk neki, mert szegény már órák óta ott várt. De persze ő nem azt mondta, hogy „add ide a banánt”, hanem az anyját nyektette, hogy „kérek banánt”. És az anyja meg elkezdte, hogy „igen tudom, kérsz banánt, meg kéred a sárkányt a gipszelőből, meg kéred babádat az autóból, meg kérsz szendvicset a büféből, meg kéred a röntgenképet a doktornénitől”. Elneveztük ezt elárasztásnak, mert nem az volt, hogy egyikről a másikra fókuszál át a gyerek, hanem hogy „mi van? Mit is kérek?”.

Zelka: Egyébként az is zseniális ebben a megoldásban, amit az anyuka a balesti váróban csinált, hogy elismeri azt, hogy a gyerek mit szeretne. Egy teljesen pozitív hozzáállás, hogy „igen, ezt is szeretnéd, azt is”. Nem mondja, hogy ez nem jogos, vagy nem a tiéd, vagy egy csomó mindet, amit még lehetne erre mondani, hanem mind elismeri és ebben a keretben sorol egy jó hosszú listát.

Miklós: Később kezdenek el igazán elmélyülten magukban játszani, ovis korukban, de ilyenkor lehet elkezdeni hiperaktív gyereket gyártani. Hogyha nem tudjuk visszafogni a mi folyamatos közbeavatkozhatnékunkat.

Zelka: Mert „fejleszteni kell”! „Ha érdekli a világ, gyerünk, toljuk, fejlesszük!”

Miklós: Az ovis korban kezdenek ebből kijönni, amikor már létrejön egy önálló személyiség.

A szalonképesség titkai | Kakálás tanfolyam 1.

A két-lábon járás súlyos következményei kakálásra. Miért olyan nehéz állva? És miért nem eredményes a trónolás? A két záróizom viszonyai és a szalonképesség.
– Jöhet vagy sem?
– Puki vagy kaki?
– Íme a minta!
A guggolás-megvonás fiziológiás hátulütői. Próbáld ki, neked mi a legkényelmesebb póz!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás