Házasságkötés előtt – Workshop

A mosonmagyaróvári jegyespár workshopunk rövidre vágott verziója:

Miklós: Mi ebben a kultúrában szeretnénk összegyűjteni a házasságot, családot, párkapcsolatot, szülőséget fenntartó jó modelleket – ez a célunk – és ezeket szeretnénk közvetíteni. A modell olyan viselkedésmódoknak az átadása, amit mások is tudnak reprodukálni. Amit mi eddig tettünk, ebben a húsz évben, amióta együtt dolgozunk, hogy megnéztük, azok a párkapcsolatok, házasságok, szingli életek hogyan és mitől működnek jól. Utána megpróbáltuk ezeknek a működésmódját továbbadni, modelleztünk. Igazán azt szeretnénk, hogy mi tanuljunk tőletek, kapjunk modelleket, és ezeket tovább tudjuk adni. Ti rendelkeztek óriási tudással, csak nem nagyon tudjátok. Mi nem hiszünk abban, hogy van olyan, hogy egy ember, de a mai pszichológiának ez az alapfelfogása, hogy van egy egyén. Nehogy azt higgyétek, hogy mi azt gondoljuk, hogy egy emberrel bármit el tudtunk érni. Semmit. Félő, magányos lélek egy ember. Az emberrel akkor érdemes foglalkozni, ha legalább ketten van.

Zelka: Amikor szerelmesek leszünk, vagy amikor kiválasztjuk egymást, akkor azt hisszük, hogy majd „mi ketten” leszünk. Tulajdonképp sohasem vagyunk mi ketten. Hozza Miklós az ő szombathelyi mintáit az ő családjából, náluk mi hogy szokott lenni, ki melyik oldalon alszik az ágyban, vagy hogy ki rakja be a mosogatóba a piszkos edényt – mindenki magának vagy egy valaki mindenki után. Én hozom magam a pécsi, baranyai mintáit… Tehát amikor tényleg édes kettesben vagyunk és magunkra csukjuk az ajtót, még akkor is hozzuk magunkkal azokat a mintákat, amikben nevelkedtünk. Egyikünknek olyan természetes az egyik fajta megoldás, hogy rá sem jön addig, amíg nem lát egy másikat, hogy „jé, ti ezt így mondjátok?”, vagy „ti ezt arra keveritek?”, vagy hogy…

Miklós: …így törlitek.

Zelka: Így szoktátok. Ez egy eszméletlen izgalmas dolog. Ahová meg eljutunk, ha majd végigbeszéljük ezt a szakaszt, hogy két fontos pont van: az egyik maga az esküvő, házasságkötés – kinél hogy van, van-e templomi esküvő, vagy házasságkötés anyakönyvezetőnél –, van-e utána lakodalom, vagy elutazunk valami szigetre és ketten a homokban mezítláb, senki ne legyen ott… Nagyon izgalmas része a dolognak, hogy ezt hogyan oldjuk meg. Mert ez meghatározza azt, hogy később mi hogyan, mennyiben leszünk beintegrálódva a családba. Hogy a két rokonság egyáltalán ismeri-e egymást? Hogy találkozott-e az én unokatestvérem az övével, vagy az én testvérem az övével? Nem beszélve arról, hogy néha még a szülők is hosszú idő után találkoznak. Tehát ez az egyik, és hogyha ezt sikerül valahogy jól összeegyengetni – és majd tényleg várjuk az élményeket, hogy ti mennyifélét, mit láttatok ebből – akkor ez már nagyon meghatározza azt, hogy a közös fészekhez, a mi otthonunknak a megteremtéséhez ki hogyan segít? Hogy ezt csak magunknak kell, vagy van-e valamilyen közeg körülöttünk?

Aztán, amikor oda alakul a helyzet, hogy megszületik az első gyerekünk és az apuka bennmarad a családfenntartó szerepben, mert dolgozik, az anyuka meg valami egész más szerepbe kerül, mint volt, akkor mi van? Hogy akkor ők vannak hárman a négy fal között, vagy van-e tényleg család, meg nagyszülők akörül. Hogy kit hogyan engedünk oda? Hogy rá szabad-e lehelni a gyerekre kéthetes korában? Mindez ott alapozódik meg, hogy amikor mi megismerkedünk, és még csak mesélünk egymásnak a családunkról, akkor a másikban milyen kép alakul? Hogy milyen modellt láttunk arra, hogy előbb összeköltözünk, aztán házasodunk, vagy fordítva? Hogy rakjuk össze a közös otthont, ki mennyit kopik az összecsiszolódáskor?

Éva: Nálunk a férjemmel az első Karácsony egy tragédia volt. Ahogy mondtad, mindegyikünk hozta a családi modellt. A férjemék huszonnegyedikén este díszítették a fát. Nálunk – mivel Éva vagyok – ezért huszonharmadikán este már, mert reggelre a gyerekeknek az anyukámék már feldíszítették a fát, hogy amikor jönnek a köszöntők, akkor már ott legyen a fa. Hát a legelsőnél! Én már tipródtam, hogy „mikor lesz kész a karácsonyfa?”, a férjem még: „el kéne menni fát nézni”. Én azt hiszem az ünnepeknél hozzuk leginkább a családi örökségeinket. Akkor ott vitáztunk egyet, és utána mondtuk, hogy „akkor most újat alapítunk”. Mikor a gyerekek megszülettek, újból az ünnepek. Végigrohantuk a rokonokat a gyerekekkel. Az én anyukám, a te anyukád, az én unokatestvérem, én rokonom… Aztán volt egy pont, mikor azt mondtuk, hogy „Karácsonykor sehová”. Előtte mondtuk a gyerekeknek, hogy „pakoljatok gyorsan, mert egy fél óra múlva már ott kell lennünk a következő rokonnál” – hát nem! Otthon vagyunk aznap, és a következő napokon egy-egy napot mindenhol töltünk.

Zelka: Olyan volt, hogy ti már ketten együtt laktatok?

Éva: Igen, a házasságunk után, a legelső közös Karácsonyunkkor, mindenki hozta az otthoni mintát. Hogy „úgy jó, ahogy anyu csinálta”. Hát nem! Újat kellett alakítani.

Miklós: Milyen gyönyörű, nézzétek meg! Az első Karácsonykor azt mondták, hogy „csinálunk egy közöset, összegyúrjuk”. És mit mondtatok? Mi volt a zseniális?

Éva: Hogy a mienket.

Miklós: A mienket. Vagyok én is egy identitás, a Pisti egy identitás. Az, ami ebből létrejön, az egy közös identitás, az egy mi. És azt mondom: az egyénnel önmagában nem tudunk semmit kezdeni, a Pistivel önmagával nem tudunk semmit kezdeni. Mert akkor kezdődik valami, amikor valakinek van egy közös identitása. És erre jó a párkapcsolat, meg erre jó a család, mert ott kezd az egész megállni.

Zelka: Egyébként – hogyha már így a Karácsony kapcsán előjött a közös identitás – az tényleg nagyon érdekel, hogy voltak az esküvők? Melyiketeknél hogyan volt az esküvő? Kis esküvő? Nagy esküvő? Ki lagzi? Nagy lagzi? Mert ez is egy folyamat. hogy vagyunk mi ketten, meg az örömanyáknak is van elképzelésük, hogy hogyan szeretnék. Én pécsi vagyok, Miklós szombathelyi, ehhez képest mi azt mondtuk, hogy mindenki utazzon egyformán sokat, úgyhogy mi a Kiskunságban egy tanyán tartottuk az esküvőt. Viszont lehetett ott sátorozni, tehát ott lehetett aludni. Végül azt hiszem, hogy 90-100 fő… (Miklós jót mulat.) Az a nehéz, hogy akik visszajeleztek, hogy jönnek, ahhoz képest még eljöttek vagy negyvenen, és kellett még teríték meg minden, de megoldotta Sanyi barátunk.

Résztvevő: Ami az én külön kívánságomra történt, Óvár és Kiliti között van egy szép kápolna és három gyönyörű tölgyfa, a cserkészek tudják, hogy az hol van, a három tölgy, és az autókkal ott kellett menni. Én azt kértem, hogy ott szeretnék menyasszonyi ruhában a vőlegénnyel fényképezkedni. És akkor ott megálltunk, mert a menyasszonyi kocsiban csak mi voltunk meg a fotós, és akkor ott készültek rólunk képek. Mert hát arról hallani sem akartak. A fehér ruha ott leér a fűbe és az nem egy olyan szép, gondozott park, hanem csak úgy szép volt a három tölgy. Csinált rólunk pár fotót és akkor mentünk. Ide kellett jönnünk Mosonmagyaróvárra az anyakönyvvezetőhöz, polgári esküvő volt. Akkor még faluban nem lehetett. Most már lehet az önkormányzatnál, nem kell a polgári esküvőre bejönni. És arra is emlékszem, hogy mikor eljöttünk a megbeszélésre, akkor kérdezték, hogy kérünk-e valami verset. Megbeszéltük, hogy Ady Endrétől „Az én menyasszonyom”-at szívesen meghallgatnánk, és azt mondták, hogy jó, bevállalják. És helyette, amikor volt a szertartás, akkor egy egészen más verset mondtak nekünk, nem azt, amit mi kértünk. Mert azt nem volt hajlandó elmondani, hogy „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkísérjen egész a síromba” – ezzel nem tudott mit kezdeni a versmondó. Pedig ez szolgáltatás volt, és költség is volt. Meg még ott derült ki az is, hogy nem lehetek Sárközi Árpádné, hanem csak Sárközi Árpád Ferencné.

Miklós: Ez nálatok is van, ugye?

Panni: Nálunk is így van, igen. Ami nagyon érdekes, és most már tudom, hogy ez rajtam múlott, és ki kellett volna vívnom azt a szerepemet, hogy „én itt most menyasszony vagyok”. Ugyanis azt képzeljétek el, hogy a rokonság nálunk gyülekezett, a húgom meg fodrász tanuló volt meg kozmetikus, és mindenki besorolt, hogy a haját csinálják meg sminkelést. És képzeljétek el, rám öt perc jutott. Úgyhogy az én fátylam ferdén lett felrakva. Mert öt perc volt ahhoz, hogy én elkészüljek. Mert mindenki fontosabbnak tartotta saját magát. De egyébként nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ez milyen probléma, tehát nem haragudtam ezért senkire, nem volt számomra fontos, hogy nekem csak öt perc jutott.

Panni férje, József: Majdnem elkéstünk a lagziról…

Panni: Igen. Azóta látom, hogy végül is fontos lett volna, hogy én akkor ott menyasszony vagyok, hogy ezt a szerepemet kivívjam. Mert Katiéknál is látom, meg Józsi fiunknál főleg, hogy igenis Józsi felesége is kiharcolta azt, hogy őrá figyelni kell, mert ő a menyasszony, és az egy fontos szerep tényleg. A vőlegénynek is, hogy ő a vőlegény. Ugye aznap övüké, nem másé. Én úgy érzem, hogy ez egy nagyon komoly dolog

Zelka: Te voltál az örömanya. Az is egy esküvői élmény.

Panni: Igen, igen.

Zelka: Az milyen volt, örömszülőként?

Panni: Laciék esküvőjét ők saját maguk szervezték, de nagyon jó volt, és jól éreztem magamat. Örömanyaként én úgy vagyok, hogy morogtam, tehát sok morgás volt bennem, de szép lassan elfogadtam, hogy ők mások. Mi laktunk együtt is, öt évet laktunk együtt, két különböző időpontban, de talán nem volt köztünk veszekedés, én legalábbis úgy emlékszem. Nehéz volt elfogadni, hogy ők mások, de el kellett fogadni. Ahogy a férjem édesanyja is elfogadta, hogy én más vagyok. Soha nem szólt bele a dolgaimba, soha nem tett semmiféle megjegyzést, együtt laktunk, és elfogadta. Tehát nem szólt bele.

Miklós: Elkezdtük mondani, hogy az embernek van egy személyisége, egy identitása. És amikor egy párkapcsolat kialakul, akkor kialakul egy közös identitás. Viszont az, hogy valaki kicsoda, az meg azoknak a szerepeknek az összessége, amiket képes eljátszani. Minél több szerepre vagyok képes, minél több rétege van a személyiségemnek, annál rugalmasabb, annál ellenállóbb. A menyasszony is egy szerep. A legtöbb kislány ezt már úgy másfél éves korától gyakorolja, de van aki nem. A mi felfogásunkban a nagy lagzi az azért fontos, mert… Hogy is van? Hogy „hetedhét határra szóló” meg „három nap három éjjel”? Azért fontos, mert ott megjelenik a két származási család meg a baráti kör, és ezzel a pár, a vőlegény is meg a menyasszony is, önkéntelenül belekerül nagyon sok szerepbe. Emiatt kibontakozik az a sok-sok személyiség-réteg, meg sok-sok szerep, amibe mi mint pár képesek vagyunk belemenni. Valamiért te kimaradtál, Éva, a ti esküvőtökkel, de ugye érzed azt, hogy ti ezen a Karácsonyon találtatok valami fogást az már valahogy hasonló modellből következik.

A lagzi, mint egy kultúrhagyomány, vagy a házasság, mint egy kultúrhagyomány, az a rokonság részéről egy elköteleződés. Pszichológiailag amellett, hogy „mi ezt a párkapcsolatot támogatni fogjuk”. A násznépben van egy felelősségvállalás is amellett, hogy „ezt a párt elindítjuk”. És ez a mi korunkban egy nagyon nehéz kérdés, mert a hagyomány már lekopott erről, hozomány meg ilyesmi még valamelyest van, de igazán már nincs. Menyasszonytánc van vagy ilyen borítékok. De ami az izgalmas, hogy a párban, a fiatal párban nagyon kicsi a hajlandóság arra, hogy kérjenek. Azt az elején már mondtam, hogy a rendszerszemlélet viszont azt mondja, hogy adni meg eszméletlen jó. Tehát borzasztó dolog az, amikor elindul egy család és csak nagy nehezen sikerül rábeszélni arra őket, hogy egyáltalán elfogadjanak valamit. Az megint csak egy hiedelem, hogy az van elköteleződve, aki kér. Nem igaz. Az köteleződik el, aki ad.

Zelka: Onnantól, hogy valakinek adtál, valakibe tettél erőforrást – és az tényleg mindegy, hogy pénzt, vagy erőt, vagy időt, vagy micsodát –, akkor ő azzal felértékelődik a te szemedben.

Miklós: Nehéz ezt megérteni.

Igen.

Miklós: Kellene egy ilyen képet alkotni az esküvőszervező fiatalokban, vagy saját magukban ezekben a családokban, hogy „ki az, akitől én majd merek kérni, ki az, aki nekem bármilyen módon erőforrásom lehet?”. Úgy tűnhet, hogy ez egy számító dolog, „azért hívom meg, mert majd bejuttatja a fősulira…” De ha meg ahogy mondod, a nagyszülők szempontjából nézem, vagy azoknak a szempontjából akiknek van és adnának, azok számára ez egy kitaszítottságot jelent, egy elutasítást jelent. Azt mondják, „igen, jó a nagybácsi, és akkor majd jól lenyúljuk a nagybácsit” – ezt mondja a közgondolkodás. De a valóság meg az, hogy a mi mostani társadalmunkban nagyon sok ember él jólétben és szívesen adnak időt, pénzt, bármit, de nincs kinek. És hogy ez, ha meggondoljátok ugyanannak a játszmának a másik oldala. A kérés ugyanúgy egy nagy dolog, mint az adás, vagy a kérés az ugyanúgy lehet egy természetes dolog, mint adni. Egyáltalán nem úgy van, hogy csak az egyik oldal van kitüntetve. Nem. Nagyon nagy teher tud lenni a vagyon, vagy a bőség, akármiből van. A nagyszülők esetében tapasztalat meg idő. Hihetetlen kincs. Ebben a mi világunkban a tapasztalat a legnagyobb kincs. Információ annyi van. amennyit akarsz, rámegyünk a Google-ra. De a tapasztalat, az idő óriási kincs. És ezek megvannak. De ahhoz hogy ezeket – ahogy mondod – vissza tudjuk vezetni a családba vagy a családi rendszerbe, annak a gyökere a kérés. A kérés meg az adás. Az elfogadás meg az elköteleződés. És annak a belátása, hogy a másik embernek jó, nagyon jó, hogyha adhat. A szemetek előtt futtassátok végig azt a násznépet, aki ott volt, most így utólag, vagy a jövendőben, és arra gondoljatok, hogy mit adtak volna ők szívesen, vagy hogy mit adnak ők szívesen. Elképesztő gazdagságot fogtok megpillantani.

 

Kirepült a gyerekünk. Örömszülők, nagyszülők lettünk.

Mosonmagyaróvári család-sorozatunk záró alkalmára

a felnőtt gyerekek szüleit és a nagyszülőket várjuk 

február 17-én, szombaton, 10 órától a Fehér Ló Közösségi Házba (Mosonmagyaróvár, Szent István király út 140.)

A témához kapcsolódó kötet anyaga elektronikus könyv formájában letölthető az alábbi linkre kattintva: KÖNYVSOROZAT 8. kötet

Társas dimenzió

Hogyan alakulnak idővel a pár/család kapcsolati viszonyai? Elfogadnak minket, párként viszonyulnak hozzánk? Kortársak, származási családi kapcsolatok. Esküvő és közös identitás. Gyerek a társas dimenzióban.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás