Gyermeket váró párok | Workshop

Miklós: Van itt egy szerintem egy fontos momentum, amivel azt gondolom, hogy kezdhetünk: a pszichológiai szülőség.

Zelka: Miklós focizik, amióta ismerem, és van egy Zoli nevű barátja, focis társa. Régóta ismerjük mind a ketten, még egész kicsik voltak a mi gyerekeink, amikor azt már lehetett tudni Zoliról, hogy ő sehogyan sem volt a szüleivel. Adtak neki ruhát meg enni, de úgy körülbelül ennyi volt az érdeklődés, mással voltak elfoglalva. Nagyon sokáig nem értettük, hogy ez a Zoli, ez hogy a csudába lett egy ilyen igazi, szociábilis, szeretetteli, jó szándékú lélek. Hogy ezt honnan szedte? Aztán egyszer szóba került, hogy elmennénk a gyerekekkel síelni, ő mindjárt ajánlotta, hogy neki van egy csomó méretű síbakancsa meg síléce, ne vegyünk, ő kölcsönadja. Elmentünk hozzá, a garázsában előrakta a nagy szortimertet, kiválogattuk, hogy kinek melyik a jó, és a Miklósnak eszébe jutott az a kérdés, hogy te akkor ezek szerint – mert kiderült, hogy síoktató is volt. –

– Te nagyon jól tudsz síelni.

– Igen, már gyerekkoromban megtanultam.

– Hogyan síeltél te gyerekkorodban? Amit a szüleidről meséltél, nem a síelni vivős családnak tűntek.

– Jaj, nem, nem. A szomszédokkal szoktam menni. A szomszédok vittek engem, az ő gyerekükkel nagyon jó barátok voltunk. Én folyton ott voltam náluk, szinte csak aludni jártam haza, és ők vittek nyaralni, meg síelni, meg… Hű… hát ők voltak az én pszichológiai szüleim. A szomszédok.

Ez akkor esett le a Zolinak is. Mert nem értettük. Kell, hogy aki ilyen jó személyiség, kell, hogy úgy nevelkedjen, hogy van feltétel nélküli elfogadás, meg szeretet, meg azt érzi, hogy örülnek neki, meg észreveszik azokat a jó dolgokat, amit ő csinált. És azt ő állította és elhisszük neki, hogy a saját szülei nem így működtek. Ez egy eszméletlen fontos dolog, hogy a jogi vagy a biológiai értelemben vett szülőség az egyáltalán nem biztos – nagyon szeretjük, ha igen –, de nem biztos, hogy egybeesik a pszichológiai szülőséggel. A pszichológiai szülő az, aki odafordulással, szeretettel, gondoskodással, elfogadással van a gyerek felé, és az a legcsodálatosabb dolog a világon, hogyha ez az ő a biológiai szülője is, de ha nem, akkor is nagyon jó, ha ő ezt valakitől megkapja. Azt gondoljuk, hogy azért nagyon fontos ezt már egy pocaklakó gyerek kapcsán végiggondolni, mert igen, a biológiai meg jogi szülőségetek akkor született meg, amikor megfogant a babátok, de hogy igazán a pszichológiai szülőségetek egy folyamatnak az eredménye. Annak az élménysornak a pozitív hatása, amikor ti megélitek azt, hogy azt a pici babát, aki még a pocakban van, de aztán hamarosan megszületik, ti feltétel nélkül szeretitek. Eszetekbe se jut, ha hangosan sír éjszaka vagy bepisil, vagy bekakil, hogy akkor – mert az nehéz – már ti őt ne akarjátok, vagy ne szeressétek. Azért csodálatos dolog a párkapcsolatban együtt megélni ezt a pszichológiai szülővé válást, meg ezt a feltétel nélküli elfogadást meg szeretetet, mert hogyha belegondoltok, akkor tulajdonképpen a legritkább esetben éljük meg ezt azelőtt, hogy saját gyerekünk születne. Persze biztos vannak olyan kegyelmek az életben, amikor van erre példa, de azért a legtöbbünk akkor éli át azt, hogy milyen valakit feltétlen szeretni – független attól, hogy ő hogy viselkedik, mit csinál – amikor a saját gyerekünk iránt elkezdjük ezt érezni. És hogy ez a párkapcsolatban miért érdekes? Egyrészt mert ez egy közös élmény lehet, az esetek nagy részében. Másrészt az a pici baba, aki most még a pocakban vagy a babakocsiban van, ő tanít meg minket arra, hogy milyen ez a feltétel nélküli szeretet, és ha egyszer ezt őtőle már megtanultuk, tehát már van arról élményünk, hogy ez mit jelent, akkor utána elkezdjük tudni ezt egymással is használni. Azért nagyon más az a párkapcsolat, amin már ez az áldás rajta van, hogy születik közös gyerek, vagy az, hogy gondoskodunk együtt gyerekről, mert ez tényleg építi a kettőnk közti szeretetet, meg nagyon megváltoztatja azt a fajta hozzáállást is, hogy azért mert valami nehéz, attól azt még akarjuk csinálni.

Miklós: Igazán az érdekel bennünket, hogy hogyan leszünk boldog szülők, vagy hogyan tudunk boldogok lenni. Ami nagy távlatban azt jelenti, hogy hogyan lelhetjük örömünket a gyerekeinkben? Ha mi megadjuk a gyereknek azt az érzést, hogy ő örömöt hoz, akkor a gyerek meg fogja adni azt az érzést, hogy ő örömet jelent, mert modellez minket, megadja ezt az érzést a testvérének, meg örülni fog a védőnéninek is.
A gyerek modellez, ergó a gyereket nem neveljük, hanem modellt mutatunk neki. Azt akarjuk, hogy a gyerek szeresse a testvérét. Mit csinálunk? Szeretjük a testvérét. Nem „neveljük” rá. A nevelés annak a számonkérése a gyereken, amit mi nem csinálunk.
A család lényege egy pár együttműködése a gyerek bevonására. A pontos fogalmuk az, hogy egy pár közös öröme a gyerekével. Ez nagyon fontos. Nem azt mondjuk, hogy „nevel”, hanem azt, hogy örömét leli a gyermekében. Azokat a helyzeteket keresi, amikor a pár együttműködve örömét leli a gyermekében. Arról van szó, hogy a szülőpár együttműködése. Ott néha az apa teljes joggal vehet át, maternitás feladatot.
Szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor majd elkezdünk erről beszélgetni, akkor olyan szőrszál hasogatónak tűnik, mikor azt mondjuk, hogy „szülőpár” vagy „szülőtársak”, azt mondjuk „anyai funkciók”, „apai funkciók”, azt mondjuk, hogy „együttműködés anyai és apai funkciókban”, de ez azért van, mert igenis itt pótolni kell, felcserélni kell, lehet egyiket meg a másikat játszani, de hogy ezek nem felcserélhető dolgok.

Zelka: Tulajdonképpen az a pont, amikor világra jön a kisbaba, akkor jön el az a pont, amikor már akár az anyai funkcióban is lehet más. Nyilván a szoptatás az egyetlen, amibe nem. Manapság. Mert ugye volt szoptatós dajka régen. De a mostani világban a szoptatás az, amire azt szokták mondani az apukák, hogy „hát én azt nem tudom”, de egyébként egy elkötelezett apuka bármi egyéb funkcióban be tud állni ebbe az empatikus gondoskodó viszonyba. Vagy akár egy nagymama, vagy egy nagypapa, vagy egy nagynéni, vagy egy nagyon jó barát is ott tud lenni ebben a funkcióban.

Miklós: Ahhoz, hogy a gyermekünkben örömünket tudjuk lelni, ahhoz egyetlen pillanat van, az pedig a jelen. Különben visszatér az a szemét, amit nevelésnek nevezünk. Azaz, hogy elvesszük a gyerekek jelenét valamilyen jövőért. A gyerekben pedig akkor tudjuk az örömünket lelni, hogyha a jelenben vagyunk.

Sándor: A nevelésnek az ilyentén való megfogalmazása, amiről te beszéltél, a Bencés tanárúrnak, a Richárd atyának a mondása van benne, ami azt mondja az intelligenciáról, hogy az intelligencia az, ami marad az emberből, amikor mindent elfelejt, amit megtanítottak neki.
Szóval, hogy mindaz, amit ti felvettetek itt, nem a gyerekneveléssel, hanem a gyerekvárás öröménél én ezt érzem. Tehát a nevelés ezt veszi el. A másik reflexióm meg az, hogy minálunk is a harmadik gyerek az jött, és ugyanakkor egy írás is jött vele együtt. Egy nagyon szép megfogalmazás, hogy amikor leírja az anyuka, hogy megvan a két gyerek, és hogy tervezzük már a kirándulásokat és utána meg a tudat az, hogy újra terhes vagyok, és lemondani a kirándulásról, erről-arról-amarról és újratervezni az egész életet. És amikor végiggondoljuk ezt, akkor az a vége ennek az egésznek – és ez egy gyönyörűség –, hogy tégedet nem terveztünk, téged mi ajándékba kaptunk. És ez nekünk is nagyon segített, hogy ajándéknak tekintsük ezt a gyereket.

Zelka: Erdélyben a várandós anyukára vagy a várandós párokra, azt mondják, hogy „jövője van”. Nagyon szép ehhez, hogy „ajándékba kaptunk”, és hogy a teherből hogyan lesz ajándék. És ehhez, hogy „jövője van”, ehhez még azt gondolom, hogy a „jelen pillanatban” szófordulat is nagyon fontos. Ez nyilván távol van attól, hogy felejtsük el mindazt amit a múltban megéltünk, és mindazt ami ránk vár, itt egyszerűen arról van szó, hogy tanulunk a múlt tapasztalataiból, meg vannak reményeink a jövővel kapcsolatban, de azért az a pillanat, amibe belehelyezkedünk, amibe odaadjuk magunkat, meg amibe belebízunk, az mégis a jelen pillanat. És az nagyon jó. Ajándék.

Miklós: Itt van közöttünk Kati. Mesélj! Hol tartasz te ebben a gondolatmenetben? Mondjál olyat, ami számodra egy ilyen eszenciás dolog volt. Tudjuk, hogy te 17 éven keresztül készítettél fel anyukákat.

Kati: Én azt próbáltam elmondani az anyukáknak, hogy amiről ti beszéltetek, a pszichológiai szülőség, ez így nem fogalmazódott meg énbennem, hanem ami, ezzel jár, hogy erre felhívni a figyelmüket. Erre a szeretetre, erre az elfogadásra, a feltétel nélküli szeretetre, hogy ezt próbálják megvalósítani ők, mint biológiai szülők. Tehát ez volt az én mondanivalómnak a legfontosabb része, és hogy mennyire vigyázzanak a párjukra, a hűség micsoda fontos érték, amit ma nagyon sokan elfelejtenek és nem tartják eléggé fontosnak. Mert a gyereknek a biztonságérzetét gyakorlatilag ez határozhatja meg, hogyha ő két szerető emberrel, és főleg nagy adomány, hogy a saját anya és apa által teremtett fészekben nőhet fel, és akkor ott a gyerek biztonságban érzi magát.

Zelka: Egy anyuka hogyan tud segíteni az apukának, hogy ő is tényleg igazán várandós legyen? Mert mondtad, hogy „vigyázzanak a párjukra”, és abban nyilván benne van, hogy együtt menjenek ezen az úton.

Kati: Igen. Én azt gondolom, hogy egy egészségesen felnövő férfi, az egy nagyon nagy adomány, és ha van mellette egy nő, aki őt szereti és tiszteli, akkor őbelőle igen jó apa lehet. Tehát nagyon-nagyon fontos a nő hozzáállása férfihoz a későbbi gyereknevelés során is. A várandóság alatt meg az, hogy együtt elmenni egy-egy orvosi vizsgálatra, egy ultrahangra, és együtt örülni annak a kis apróságnak, akit ott együtt látnak, az szerintem egy felejthetetlen öröm. Nekünk nagyon nagy szerencsénk volt annak idején, hogy volt olyan lehetőségünk, mint orvos házaspár, ugye szüléseknél bent lehetett a férjem, és ez egy óriási adomány volt. Ez most már szerencsére minden apukának megadik, ha szeretné. Tehát eljár egy szülésre felkészítő tanfolyamra, bemutatják még a szülőszobát is, és ott lehet a felesége mellett. És az a közös öröm, amit ott meg tudnak élni, sok apukától hallottam, hogy az megfizethetetlen. Olyan értékes percek és közös együtt töltött pillanatok, hogy később nagyon sok nehéz helyzetben visszajöhet segítőként.

Zelka: Kati, arról van-e valamilyen gondolatod, tapasztalatod, hogy a családot mikor és hogy jó bevonni a várandóságba? A tágabb családra gondolok.

Kati: Hát azt gondolom, hogy ez azért nagyon egyéni. Nagyon egyéni, mindenki maga ismeri a saját szüleit, saját környezetét.

Zelka: Mit láttál, hogy milyen ritmusnál szokták, milyen idős várandósságnál mondják meg?

Kati: Többnyire, amikor már úgy gondolják, hogy biztos. A bizonytalan öröm, amikor a pár már úgy sejti, hogy itt nagy öröm készülődik, az a kettőjük titka. És amikor ez biztossá válik, akkor nagyon sok helyen hallottam, hogy valami kis apró meglepetésként viszik a nagyszülőkhöz. És hát az tényleg a nagyszülőknek egy óriási öröm.

Sándor: Bocsánat, de ezzel kapcsolatban, hogy most van egy remélhetőleg születendő gyerek, ott egyébként is köt az orvosi titoktartás, de ott az anyuka még külön kihangsúlyozta, hogy ez karácsonyi ajándék akar lenni.

Zelka: A hír?

Sándor: A hír, igen.

Miklós: Most kérünk egy erős fókuszt Zelkára, mert egy vallomást fogok neki tenni. Az apaságomról. Az apai elkötelezettségemről. Az a történet, hogy Szombathelyen voltam gimis, és olyan átlag gimis voltam, és volt nálunk Egerből egy fúvós zenekar, ahol ilyen átlagos lányok voltak, de én azt nem úgy találtam. Ezért a Gyimesi Robi barátommal felkérezkedtünk az ő Ikarusukra, hogy elmegyünk, addig is hátha történik valami. És Egerben pedig akkoriban volt az országban először beat-mise, ami azt jelentette, hogy gitároztak. És én ott nézegettem ebben az egri székesegyházban – ki tudja, hogy hogy hívják?….. jó – néztem az oltárt, és az oltárra az volt ráírva, hogy Péter Pál. Ami nekem, egy ilyen 16 éves, fél-kótyagos kamasznak, aki keveset is aludt a buszon, érdekelt is az a helyzet, meg voltunk is Szépasszony völgyben, egy igen érdekes elegy volt, és valahogy ebben a furcsa tudatállapotban az volt, hogy miért éppen Péter Pál? Nem tudtam én még akkor ennek a mélyebb jelentését. Most már egy kicsit értitek, de szerintem ezt még ember úgy igazán mélyen nem érti meg. Mindenesetre azt gondoltam, hogy mennyire jó, hogy jogosultak vagyunk a gyereknek két nevet adni, és mennyire jó, hogy a két névben mennyi többlet jelentés van. És én akkor elhatároztam – hát bocsánat –, hogy az én fiamat Péter Pálnak fogják hívni. És aztán azt már nem tudom, hogy végülis hogyan jutottunk arra, hogy így hívják, de azt kell hogy mondjam, hogy ez az apróság az én apai elkötelezettségemen nagyon nagyot lökött. Azóta azt gondolom, hogy többet jelent a név, mint egy puszta névadás. Tehát kevés az, hogy nézzük, hogy akkor most mennyire csengő, és mennyire vág hozzá a családnévhez, vagy mennyire rímel, vagy mennyire ellentétes, tehát hogy pusztán a hangzás alapján. Hanem azt gondolom, hogy a névadás az egy ilyen igazi párkapcsolat alapozó gesztus, hogy amikor a babánknak nevet adunk, akkor tulajdonképpen mi választunk egy közös identitást, egy közös nevet.
Azt mondjuk, hogy a párkapcsolat az közös identitás, a gyerek az bevonás egy közös identitásba, egy közös énbe, tehát ilyen értelemben a gyereknek adott név az pszichológiai értelemben a mi nevünk. Amikor a mi fiunkat úgy hívjuk, hogy Péter Pál, azok mi vagyunk, mert ugye vele is van egy közös identitás.
Itt van közöttünk valaki, aki ma tudta meg, hogy hogy hívják az unokáját. Ez egy élmény. Mesélj erről.

Panni: Végülis Miklóstól tudtam meg, hogy Gergőnk lesz, és hát nagyon örültem neki, mert nagyon szép név tényleg, úgyhogy jó választás.

Miklós: Mi jut eszedbe a Gergő névről?

Panni: A Gergő névről? Az Egri csillagok.

Magdi: Az Egri csillagok olvasása óta, kislány korom óta azt gondoltam, hogy nekem, ha fiam lesz, akkor Gergő lesz. De nem akartam erőltetni.

Panni: Igen, igen. Akkor nem beszéltünk erről, de mind a ketten az Egri csillagokhoz kötjük.

Magdi: Én nagyon szerettem volna egy nevet a gyermekünknek, és a férjemmel elkezdtük lapozni a naptárt és mindegyik névnél elmondta, hogy fogják csúfolni a gyerekünket. Sorba mondta és a Domonkos az stimmelt, mert az ő dédapja volt, tehát az maradt. Én a Barnabást szerettem volna és minden tizedik névnél azt mondtam, hogy Barnabár, Barnabás. Lapoztunk a naptárban, és erre nem tudott mont mondani. Így egyeztünk meg. Mivel ikrek kezdődtek nálunk, tehát a három gyerekünk közül az első kettő az két fiú, ezért nem volt kérdés. A harmadiknál, a Johannánál sem, mert az meg már elsőnél eldőlt. Ha lányok lettek volna. akkor Johanna–Krisztina lesz, de így a Johanna maradt elsőnek.

Miklós: Mostani világunkban már nem az információ fontos, hanem a tapasztalat. Én még megéltem, hogy nehezen jutunk információhoz. Most ez leértékelődik, sokan ezt nem veszik észre, viszont ami felértékelődik, az a tapasztalat. És ami miatt most együtt vagyunk, az éppen a tapasztalat. Vegyétek észre, hogy persze lehetne egy csomó információt adni. Közöttünk van egy védőnő, aki elképesztő sok információval is rendelkezik arról, hogy mi van egy babával. De mégis amiről mi most szeretnénk, ha beszélnénk, az a tapasztalat. Érzed-e a különbséget? Az információ meg a tapasztalat közti különbséget? Ezt akarjuk mi most. És az a kérdés, hogy teneked, Szabina honnan van? Milyen forrásból jutsz te tapasztalathoz?

Szabina: Édesanyámtól, a szülők által. És magamtól is nagyon sokat tanultam. Hogy lehet anyává válni. Szerintem ehhez kell ez a kilenc hónap és nem véletlenül van ez így kitalálva. Úgy gondolom, hogy rengeteg új dolgot tanultam.

Miklós: Megtanultál-e kérni?

Szabina: Igen.

Miklós: Mit kérnél?

Szabina: Talán az idő, az együtt töltött időnek a fontossága.

Miklós: Nagyon egyoldalú viszony ez a kérés.

Zelka: És egyébként a legerősebben ez pont akkor ütközik ki, amikor egy ilyen babavárós, kisbabás időszak van. Amikor a fészket kell rakni, meg a körülményeket megteremteni. És egyébként olyan nagyon büszkék vagyunk rá, hogy végre már van valamiféle anyagi függetlenség, meg leváltunk, meg saját otthont tudunk teremteni. És amikor már ott vagyunk, na, akkor most boldogulnánk magunktól, akkor megint kezdjünk el kérni? Hogyha meg megkérdezzük a másik oldalt – de azt majd egy kicsit később kérdezzük meg, hogy ők meg mennyire szívesen adnának.
Ti mit kértetek?

Kismama: Nekem az jutott eszembe, hogy amikor mi így megismertük egymást, meg végül is kialakult a kapcsolatunk, akkor az volt az egyik jó dolog nekem például az életemben, hogy most már kérhetek valakitől… Akiktől mi legtöbbet kérünk, azok a családjaink. Otthon, meg hát főleg itt, a Józsinak a családja, mert nem is érezzük úgy, hogy nem lehet. Meg hát ezért vagyunk egy család.

Miklós: A babavárásnak a legfontosabb családi összefüggése az az, hogy elkezdjük az erőforrásainkat a babára koncentrálni. A kisbabás időszak lesz majd az anyagilag, a megélhetés szempontjából a legnehezebb időszak.

Zelka: Az apuka, aki a hátországot, a külső környezet, tehát ezt a biztonsági mezőt adja a kisbabának meg az anyukának, ő vagy azt csinálja, hogy egyébként ő is sokat ott van, amennyit csak tud, vagy megpróbál két ember helyett jövedelemről gondoskodni. Ezért hogyha ebben a nagyon szűk körben tartjuk a megélhetés és a gondoskodás dimenziónak a működését, akkor tulajdonképpen mindenképp bukik valamit a rendszer. Mert vagy időben van ott az apuka kevesebbet, vagy anyagilag mondanak le. Azért jobb kinyitni a kört, azért érdekes az, hogy egy nagymama vagy nagypapa mennyire szívesen ad, vagy akár egy olyan testvér, akinek már nagyobb gyereke van, és a babakocsi még jó, de nekik már nem kell. Tehát nagyon sok barát, rokon, munkatárs szokott lenni egy kisbabás pár körül, akik tök boldogan adnak. Ha kilépünk ebből, hogy kettőnknek kell megoldani, hogy a gyerekkel is legyünk eleget, meg anyagilag is jól legyünk, és engedjük, hogy ők adjanak, esetleg netán meg is mondjuk, hogy mit szeretnénk, akkor nincs ez a bukta, hogy vagy nincs ott az apuka, vagy kevés a megélhetés.

Miklós: Aki ad, az azt gondolja, hogy azért ad, mert akinek adja, az megérdemli. Különben nem adnál. Ergó, azt gondolja, hogy akinek ad, az jó ember. Tehát azzal, hogy adnak nekünk, azzal minket felemelnek, jobbnak képzelnek, mint ami.

Zelka: És ez az a pillanat, amikor a pocakban van a baba, amikor már nem a saját magatok iránti elköteleződést tudjátok növelni, hanem amit már ez alatt kértek a babátoknak, az már a babátok iránti elköteleződést növelés. És minél több ember elkötelezett a ti babátok iránt, annál puhább fészekbe, annál szeretőbb környezetbe fog ő megérkezni.

Miklós: Mindjárt sorra kerültök, csak most úgy elöntött a csodálat Zelka iránt, mert van egy ilyen átkötés. Tudniillik hogyha kértek és emelkedik a státuszotok, akkor azzal az irányítás is átkerül a kezetekbe. Mert sokan attól félnek, hogy a nagymama, nagynéni, nagytestvér stb. átveszi a direkciót. Tehát a baba körüli egyik legnagyobb konfliktus az, hogy intruzív emberek jelennek meg, akik megmondják a tutit. És Zelka találta fel ennek az ellenszerét, a kérést.

Zelka: …Mondjuk ott már nem pocaklakó volt a baba, hanem már megszületett. És hát az anyós nagyon nagy elkötelezettséggel és lelkesedéssel jött, és ő kitalálta, hogy mi lenne jó. Mert persze nem kértek tőle semmit, tehát kénytelen volt. És ő kitalálta, hogy mi lenne jó, és akkor ő azt hozta, és gyűltek a kupacok azokból, amiket ő hozott. Azt találtuk ki a menyével, a kisbaba anyukájával, hogy kérjen. Azt mondta, hogy de hát azt ő nem meri, mert ha ő kér, akkor felbátorodik a nagymama, és az végképp borzasztó dolog lesz. Így is minden harmadikat valahogy nagy nehezen visszautasítja, de hát akkor ő nem tudja, hogy mit csináljon. És akkor azt találtuk ki, hogy akkor olyat kérjen, ami eleve nem kell. És akkor így nézett, hogy mit? Hát mondjuk, hogy jön a mama, hívja fel út közben, hogy ugorjon be, vegyen három zsemlét. Erre mondta nekem ez az anyuka, hogy de hát zsemle mindig van otthon. Akkor dugd el, hoz a nagymama és legfeljebb zsemlemorzsának jó lesz. Mert ami egy nagyon izgalmas dolog, hogy a tudattalan számára aki ad, annak csak az a fontos, hogy legyen valami, amit szívesen fogadnak, aminek örülnek. Őneki tulajdonképpen tök mindegy, hogy piros műanyag kismotort ad, vagy almáspitét süt, vagy micsoda, csak valamit szeretne adni, aminek örülnek. A tudattalannak mindegy hogy mi, csak legyen valami. Ez így viszonylag egyszerű dolog.
Még attól szoktak félni az emberek, hogy kérek valamit, és az, ha teljesítik, az is ijesztő. No de ha nem! A kérésnek van egy olyan nagyon nagy kockázata, hogy én kérek valamit és elutasítanak. Nahát azért ezt bekockáztatni! Főleg ha olyant kérek, ami kéne! Ha azt nem csinálják meg, no hát az veszélyezteti a kapcsolatot, meg akkor már nem úgy tudok a másikra gondolni, meg az már rossz szájízt ad, az már meg van mételyezve. Emiatt jó elsőre, amikor még nem ilyen kipróbált-bevált családi rendszerek működnek, mint nálatok, hanem amikor még a kockázatok és mellékhatások fenyegetnek, olyant kérni, ami nem kell, de a másik valószínűleg szívesen és könnyen teljesíteni. Ezáltal én nem vagyok kockázatban, ő mégis belekerül abba a szerepbe, amibe vágyik, és akkor be lehet kalibrálni vagy becsiszolni, hogy amikor már tényleg merek olyant kérni, ami kell, addigra már jól működjön a dolog. Mert persze a függetlenségünket féltjük, hogy a fenébe ne féltenénk, végre nagy nehezen elértük.

Öröm gyermekeinkben – 11 gyermekes szülőpár

Beszélgetés egy 11 gyerekes mosonmagyaróvári szülőpárral

 Szülők: Élő Dorottya és Papp György Tamás

Dorottya: Tizenegy gyerekünk van, de én ezt nem tartom látványosságnak, nem tartom semmiféle különleges dolognak. Nekünk a legtermészetesebb dolog a világon, hogy van tizenegy gyerekünk és őket neveljük. Olyan dologról kellene beszélni, amit nem tudok szavakba önteni. Nem tudom elmondani, akármennyit gondolkodtam rajta. Nem vagyok költő, nem vagyok író, nem vagyok pszichológus, és nem tudom elmondani, hogy mi mindent jelent nekem ez. A gyerekeinkben való öröm kifejezethetetlen. Akinek van, az tudja. Akinek több van, az még jobban tudja. Az, hogy örömünk van a gyerekünkben, nem jelenti azt, hogy ez egy cukormázzal leöntött tejszínhabos világ. Mert igen, ott van mellettük a bánat, ott van mellettük a gond, a sok-sok mosoly mögött ott van a sírás, a hiszti, a fáradtság, az időhiány, az energiahiány, és sok-sok negatív dolog. De ezeken túl, ha ott is vagyunk az árnyékban, van egy hatalmas nagy biztonság ebben. Igen. Ránézek az egyikre és az biztos nem hisztizik, nem sír, az éppen ragyog, ezért mindig kisüt a nap. Ha egy gyerek van, akkor sokkal nehezebb kijönni az ilyen helyzetekből. Egy gyerekkel lenni a legnehezebb dolog, ami létezik. Sarkítva mondom ezt, de ott bohóc az ember, szórakoztatni kell reggeltől estig a gyereket. Minden feladat, minden felelősség. A gyereknek később nagyon rossz lesz. Nem azért mert nincs testvére, hanem azért, mert amikor már nincs vele annyi fizikai munka, akkor minden figyelem, minden féltés, minden rá összpontosul, és ez a gyereknek börtön lesz szerintem.

Azt szoktam mondani, hogy amikor a negyedik, Ágoston megszületett, akkor kezdett igazán jó lenni. Akkor kezdtük úgy érezni, hogy működik. Az volt a legtöbb erőt adó időszak és ott kezdődött igazán– nem is tudom, hogyan fogalmazzam ezt – visszacsatolásos lenni a család. Arra a kérdésre, amit sokszor kérdeznek, hogy „hogyan bírod?”, vagy „ezt hogyan lehet?”, mindig el szoktam mondani, amit mondtam nektek, hogy ez nem arról szól, hogyha valakinek tizenegy gyereke van, az biztos nagyon jó anya, az biztos tökéletes, meg akkor azok a gyerekek is annyira jól neveltek. Nem, kutyafülét. Még rosszabbak, mint hogyha csak egy lenne vagy kettő, mert egymástól is tanulják a rosszaságot. Tehát ez nem egy ilyen nagyon kényes dolog. A rosszat is tanulják, de a jót is. Egy csomót mindent megmutatnak már a nagyok, a csibészégen túl egy csomó értéket kapnak tőlük is, és ez nagyon-nagyon sok erőt ad. Én egyszerre nem tudok az édesanyja lenni, az édesapja, a nővére, a húga, a barátja, a bizalmasa, a játszópajtása. De ezt megkapják mindet a családban. Megkapják. Egy csomó mindent megtanulnak, amit én soha nem tudnék nekik egyedül megtanítani szülőként.

A másik, ami szerintem nagyon fontos, hogy negatív dolgokat is megpróbáljanak átfordítani egy másik keretben látni. Egy olyan pozitív szemüvegen keresztül, hogy „ebből mi a haszon?”, „mi lesz a hosszú távú haszna ennek?”, hogy „hová vihet ez el?”. Abban a pillanatban nem a negatív dolgokat felerősíteni, hanem a pozitív dolgokat szemlélni. És ez az, ami például nagyon sok erőt ad a hétköznapokban, amikor meg kell küzdeni a mindenféle dolgokért. Ezt látom például, hogy ezt nagyon nehéz megcsinálni sok embernek.

Gyuri: Menet közben hazafelé gondolkodik azon az ember, hogy „hát igen, a szingli most hazaér, leül a fotelba, nézi a TV-t, kibont egy sört, de jó, senki nem szól, az egész napi nyüzsi kimegy az ember fejéből”. Ez a gondolat véget ér, amikor belépek. Ellenben azt kapom, amit senki mástól nem lehet. A pici totyogóstól kezdve szépen, orgonasípszerűen mindenki jön, hogy „Apa, de jó hogy hazaértél!”, és elkezdi rádönteni, ami az ő napjában benne volt. Akkor már nem gondolkodik arról az ember, hogy jó lenne a csendet élvezni. Ez egy egész más öröm. Valószínűleg ez a természetes öröm – legalábbis a számunkra.

Dorottya: Nővéremék jöttek vigyázni a gyerekekre, mi meg mentünk az ő lakásukba Budapestre egy kicsit. Nagyon jó volt a Margitszigetet bejárni, meg moziba menni. Ez mind nagyon jó volt, de nem tudnám elképzelni az életemet úgy, hogy ne legyenek gyerekek.

Zelka: Meséljetek egy kicsit arról – mert látszik, hogy nektek jó a párkapcsolatotok –, hogy ezt ti hogyan óvjátok? Mit tesztek azért, hogy ilyen jó legyen?

Dorottya: Gyerekeink nem lehetnének, ha nem lenne örömünk egymásban. Ez a kettő dolog szorosan összefügg. Az egymásban való örömünk alapozza meg azt, hogy tudjunk a gyereknek örülni, sőt, hogy a gyerekek megszülessenek. Ez egy szervesen összekapcsolódó dolog. Valakinek mondtam, így a napokban beszélgettünk, hogy hét iskolás gyerekünk van és kétszáz könyvig számoltam, amit bekötöttem (de annál jóval több volt, amit bekötöttünk), és milyen jó, mert közben milyen jókat tudtunk beszélgetni. És mondta, hogy „Igen, ehhez kell, hogy valaki ezt így fogja fel”. Tehát dolgozunk persze, mert be kell kötni a könyveket, meg ki kell vasalni, de nagyon sok mindent együtt csinálunk. Nincsen nagyon sok időnk, külön időnk egymásra, mert majdnem mindig van otthon gyerek, vagy ha nincsen, akkor meg vannak egyéb dolgok, de például az este a miénk. Iskolaidőben este fél nyolc és nyolc között a gyerekek alszanak, és utána mi még ébren vagyunk, akkor együtt vagyunk. Hogyha Gyuri éppen nem megy vidékre, akkor reggel is együtt indítjuk a napot és együtt beszélgetünk. Igyekszünk elcsenni a napból olyan időket, amikor együtt tudunk lenni. Elcsenni, igen. Elcsenni. Most a múlt hétvégén nem kellett elcsenni, mert ez adódott, de ritkán van ilyen, hogy el tudunk menni. De rendszeresen járunk színházba meg moziba, vagy csak elmenni este, amikor a gyerekek már alszanak, egy kört sétálni. Igyekszünk együtt lenni, együtt tölteni időt, amennyit csak lehet. És beszélgetni. Nem csak a gyerekekről. Hanem ha filmet nézünk, a filmekről, ha könyvet olvasunk, a könyvekről, bennünk levő kérdésekről, problémákról. Semmi különös praktika nincsen egyébként azt gondolom ebben, hogy boldog legyen egy házasság, ha egymás szemébe néznek. Azt gondolom, ha egymás szemébe néznek, és onnan pedig egy irányba, akkor ez működik.

Gyuri: És nyilván van ennek – legalábbis én azt gondolom, így élem meg – egy gondviselés része is. Nem működik ez emberi erőből teljes mértékig. Ennek egy picit ellentmond, hogy rengetegen segítenek minket. Tehát ezt is tudni kell, hogy vannak az életnek feltételei. Ahhoz, hogy az ember – mondjuk így – gondtalanul élje az életét. És akár az egyesület, akár azok, akikhez valamilyen módon eljutottunk, nagyon sokat segítenek azzal, hogy adnak nekünk, segítenek nekünk, amit nincs is mindig alkalmunk megköszönni, de ez is hozzá tartozik. Nyilván, hogy ez az extrém gyereklétszámnak is köszönhető, sokakat ez mozdít meg, azt gondolom. De biztos mindenki körül élőt megmozgat az, hogyha egy jól működő családot lát, akár egy, két vagy három gyerekkel. Azt gondolom, ez gyereklétszámtól függetlenül is tud működni, és ez egy egymást erősítő folyamat. Ha valaki megpróbálja úgy élni az életét, hogy jól érezze magát benne, akkor meg fog érkezni hozzá a segítség is.

Dorottya: Nem boldog gyerekeket szeretnénk nevelni, hanem boldog felnőtteket. És ennek egy lépcsőfoka az, hogy most boldogok legyenek. Aztán a következő lépcsőfok, hogy boldog felnőttek, és ami majd megint visszajön, mint a képen volt a kis boltív, hogy akkor ők tudnak majd boldog családot alapítani.

Miklós: Akkora öröm és olyan csoda látni titeket, hogy bennem megindul a kötelességtudat is, hogy modellezünk titeket. Mert oké, ti nem tudjátok, milyen nagy dolgot csináltok. Ez olyan, mint amikor a világbajnok leússza egy perc alatt a száz métert, és azt mondja, hogy „hát, ma olyan fáradt voltam”. Azt mondtad, hogy a negyedik gyereknél, Ágostonnál volt a fordulópont. Na és ez micsoda? Ezt hogyan éltétek meg? Milyen élmény egy ilyen fordulópont? Miből látszott ez?

Dorottya: Még egy kicsit előrébb mennék, mert fordulópont igazából több is volt. Az egy nagyon nehéz fordulópont volt, amikor a második megszületett. Aztán egy nehéz fordulópont volt a harmadik, amikor – ezt én így szoktam megfogalmazni – „két kezem van és három gyereknek kéne megfogni a kezét”. És igazából negyediknél volt az, hogy már nemcsak az én kezem volt ott, nemcsak a mi kezünk volt ott. Valahogy akkor kezdtem ezt, amit ti itt rendszernek neveztetek, hogy „már nem csak nekem kell szétszakadnom, vagy nem nekem kell szétszakadnom”. Hogy szólnom sem kell, mert már ott van a nagyobb, vagy ott van a két nagyobb a negyediknél.

Ilyen értelemben volt fordulópont. Kezdtem látni, hogy beérett az, amit adtunk nekik, vagy kezd visszajönni az a sok szeretet vagy törődés, amit a nagyobbaknak adtunk. Elmúlt az, ami a második és harmadik gyereknél volt, ez a lelkiismeret furdalás vagy ilyen szülői gyötrődés, hogy „nem tudok ott lenni vele, nem tudok annyit foglalkozni vele, amennyit szeretnék, mert ott van a kicsi”. Láttam, hogy nem is kell! Nem is kell, mert a nagyobbaktól megkapja azt, amit én úgysem tudok neki megadni, mert az más. Nyilván, amit én meg tudok adni, azt én megadom neki. De többet megkap a nagyobbak által. Valami ilyesmire gondolok. És amikor már nagyobbak lettek, mivel ötödikre ikreink lettek, akkor ez automatikusan működött. Mikor megtudtuk, hogy ikreink lesznek, akkor hangosan nevettem. Van egy ultrahang felvétel róla és rezeg. Épp egyik nap gondoltam rá, hogy szinte nevetőgörcsöt kaptam. „Atyaég! Ikreink lesznek!” Van egy pécsi házaspár, akiknél szintén ötödikre ikrek jöttek, és én annyit példálóztam velük, akkor nekünk még csak kettő volt: „képzeld, ötödikre ikrek!” – és nekünk is ötödikre. És nagyon-nagyon sokat foglalkoztak velük a nagyobb testvérek, és ez is olyan nagy erőt adott ahhoz, hogy továbblépjünk.

Amikor megtudtuk, hogy újabb baba lesz, bennem mindig volt, hogy „Jaj, most olyan kerek így most a családunk, hogyan fér majd ebbe bele egy újabb, hogyan lesznek az esték?” – voltak ilyen aggodalmak bennem. „Hogy lesz a fürdetés? Hogyan fogom én közben szoptatni, meg etetni?”  – ilyen mindennapi dolgokban. Mindig a pici a család központja és amikor megszületik, minden köré rendeződik. Mint amikor bedobnak egy kavicsot a vízbe, veri a hullámokat, de azok olyan szépen rendeződnek. Valahogy ezt éreztem.

Miklós: Ha most visszakanyarítjuk oda, hogy a ti párkapcsolatotok, meg a ti kérés-struktúrátok, akkor az jön ki, hogy az apukáknak nem az a dolga hogy játsszon a gyerekkel, hanem az apuka adjon egy férfimintát a gyerekeknek. És biztos szoktál karddal hazatérni, meg lovon, de igazából a férfi mintát azzal adja, ahogy a feleségével, a nővel bánik. És ezt például észre sem veszitek, hogy ti milyen fantasztikus mintát adtok a gyerekeknek azzal… Jó, észreveszitek, bocsánat. Csak a közösség figyelmét felhívom arra, hogy mennyire fontos az, amikor reggel egy kicsit elbeszélgettek. Merthogy jó, oké, akkor nem tudnánk miből élni, a Zelka meg én, ha ezt mások is megcsinálnák, de a gyerek a szüleitől tanulja meg azt, hogy milyen így elbeszélgetni a párommal. És ha a szüleitől nem tanulja, hát honnan tanulhatná máshonnan? Aztán összeköltöznek, és „Na, betetted a mosást?” – „Ja, kész.”.

Azt vegyétek észre, vagy azt vegye észre a közönség, mert ti már észrevettétek, hogy a szülőpár milyen eszméletlen fontos mintát ad azzal, hogy egyszerűen egymással foglalkozik. És hogy mennyire zsákutcába, fordítottjába kerül az, hogy úgynevezett társadalmi igények miatt a szülőpár csak a gyerekkel foglalkozik. Az apuka játszik vele, az anyuka mesél neki. Emiatt képtelenek tovább vinni a párkapcsolati mintát, és az az óriási érték, amit most mi így csodálunk bennetek, hogy közben egy pár maradtatok és elkéritek a nővér lakását meg ott eldumáltok, ez teljesen elsikkad. Egyetlen gyerek néhány harapással képes fölzabálni egy párkapcsolatot.

Zelka: Egy jó kép arra, hogy a párkapcsolat az egy boltív és az tartja meg az egész családot, ami ráépül. És hogyha azt megengedi a pár, hogy ék legyen az ő boltívükben a gyerek, akkor nem fogja tudni megtartani a családot, és nektek meg áll ez a boltív.

Miklós: Hogyan lehet megélni azt, hogy a gyerekek átmenjenek együttműködésbe?

Dorottya: Abszolút próbálunk alkalmazkodni a helyzetekhez. A rendszer vagy modell annyiban lehet, hogy az életkorukból fakadóan, illetve a gyerekek személyiségéből fakadóan. Tehát valamelyik empatikusabb és könnyebben észreveszi, hogy a másik szomorú, vagy a másiknak ebben segítségre van szüksége, és akkor ő megy. A másiknak kiböki a szemét, hogy „figyelj, megfoghatnád és odébb tehetnéd”, de ő nem teszi meg. Akkor ott jön a szülői szó, hogy „akkor légy szíves fogd meg”. A másiknál meg mire én észreveszem, ő már észreveszi vagy már megcsinálta. Tehát ez az együtt segítés, ez abszolút a gyerekek személyiségétől függ meg a helyzettől. Vannak bizonyos feladatok, amiket megcsinálnak maguktól, és az úgy nagyjából mindig az ő feladatuk, de nincsen egy ilyen bebetonozott dolog.

Zelka: Mindegyik gyerekeknek nyilván más-más kiválósága van. És az nagyon izgalmas lenne, ha arról mesélnétek, hogy a gyerekek kiválóságait, hogy mondjuk egyik empatikus, a másik ügyesebb, gyorsabb, hogy ezt ti hogyan építitek be a rendszerbe?

Gyuri: Műszaki szemmel tekintve azt gondolom, hogy a hálózat, mint logikai modell, az egyébként működik. Szülőként inkább talán az a feladat, hogy kiépítsük azokat a kapcsolatokat, vagy minden gyerektől mindegyikig elérjen. Tehát ne legyen probléma a másikhoz szólni, a másiktól kérni, vagy éppen elfogadni azt, hogy a másik valamiben jobb, még ha ő kisebb is vagy más érettségi fokon áll, de valamiben biztos, hogy jobb mint az, aki éppen kérni vagy tanulni készül tőle. Tehát ez az egymás közötti pont-pont összeköttetés, ez tud működni, csak ezt ki kell alakítani.

Dorottya: Például most, amikor a gyerekektől elváltunk a regisztrációnál, akkor én mondtam az Annának, a tizenegy éves egyik ikernek, aki legempatikusabb meg a kisgyerekkel nagyon jó, hogy „te vagy a főnök, rád figyeljenek a kicsik”, Gyuri meg mondta az Ágostonnak, hogy „te vagy a legidősebb ott, figyeljél rájuk”. Tehát ilyen szépen megjelent ebben az életkor meg hogy ki az, aki legjobban tud a kisebbekkel bánni a jelenlévők közül.

Miklós: Régen kaptunk ekkora igazolást arra, hogy nekünk van keresnivalónk ezen a világon ezzel a szakmával. És amikor arról beszélünk, hogy hogyan lelhetjük örömünket a gyerekeinkben, akkor én nagyon hálásan szeretném nektek megköszönni, hogy válaszoltatok ezekre a nehéz kérdésekre, és megmutattátok azokat a modelleket, amik ebben segítenek.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás