Óvodás a családban – Workshop

A mosonmagyaróvári óvodás workshopunk rövidre vágott verziója:

Miklós: A mi Peti fiunk, aki elaludta fodrászt, mert buliban volt, sok tekintetben nagyon fontos pszichológiai diagnózisokat tud már felállítani, ebben modellez minket. Viszont karcsú és izmos, tehát nem utánoz engem. Mert lehetne fordítva is, hogy azt mondja, hogy én nagyon tisztelem apámat, úgyhogy akkor én is szeretnék egy jó nagy pocakot. Láttok egyébként sok Ronaldo mezben szaladgáló kis kövér gyereket. Ez az utánzás. A modellezés a lényegnek a kiemelése. Ilyen szempontból mi azt mondjuk, hogy a pszichológia a modellezésre épül. De ezt sem a pszichológia találta ki, hanem a családok és a gyerekek is modelleznek, amiből viszont valami borzasztó dolog következik, bocs, hogy megint visszatérek a Spockra. A könyvnek az a címe, hogy Csecsemőgondozás és gyermeknevelés. Talán felfigyeltetek rá, hogy mi kerüljük a gyereknevelést. Mi nevelésen azt értjük, hogy a gyereket olyasmire vegyük rá, amit mi nem csinálunk.

Zelka: Vagy rávesszük, hogy ne csináljon olyasmit, amit mi csinálunk. Mondjuk:: „Ne cigizzél, még kicsi vagy!”.

Miklós: A nevelés azért nagyon alacsony hatékonyságú, mert a gyerek úgyis modellez. A modellezés az annyira régi, hogy régi módokon érvényesül. A régi módok ezek a tudattalanon keresztül, tudattalanul érvényesülnek.

Zelka: Szerintetek kit figyel mondjuk egy kisovis gyerek? Kit utánoz leginkább? Bocsánat, javítom magam: Kit modellez?

– Az óvónénit.

– Meg a testvérét.

Zelka: Ha! És ugye milyen könnyű lenne a dolgunk, hogyha a szülei és az óvónénit modellezné elsősorban, és utána jönnének a többiek. De igen, a kortárs gyerekeket. Azt nagyon érzik a gyerekek, hogy ki a kortárs, és ki az, aki egy ici-picit idősebb, az még jobb, mert annak igyekszik a nyomába. Ezért zseniális dolog az, hogy a gyerekek csoportban lehetnek. Azok a hagyományok, szokások, normák, amiket a nagyobb gyerekek már elsajátítottak, azokból a kicsik ilyen modellezős, megfigyelős módon rengeteget átvesznek anélkül, hogy valaha is kellett volna neki mondani, hogy „azt úgy kell csinálni”. Ezért nagyszerű az, hogy egy bölcsödének vagy egy óvodának van egy szokásrendszere, van egy hagyománya. Anélkül, hogy annyira nagyon kéne magyarázni, ha mindegyik gyerek odaül az asztalhoz enni, akkor én is odaülök. Vagy, ha most mindenki megy kezet mosni, akkor, ha én nem is nagyon figyeltem, hogy mi van, csordaszellemben megyek a többiek után, és én is azt csinálom.

Ami még nagyon érdekes a modellezésben – mert ugye úgy kezdődik az óvoda, hogy ki kéne választani, hogy melyik óvodába vigyük a gyereket –, az is nagyon izgalmas. Mert ott meg mi modelleztük, hogy melyikek azok az óvodai választások, amik a legjobban sikerülnek. Ha tíz-tizenöt percet battyogunk reggel, akkor azalatt ráhangolódik a gyerek, na milyen jó lesz oda megérkezni. Már idejében elindulunk, már ott járnak a gondolataink, már arról csevegünk. Ha viszont átdobom egyik kertkapuból a másikba, akkor „Úristen, mennyi gyerek van itt egyszerre!”. Oké, hogy minden nap megy, de minden nap ezt éli át. Akik meg nagyon messze laknak, ott megint. Ti tényleg szerencsések vagytok ebből a szempontból, de Budapesten a reggel fél nyolc és fél kilenc közötti időszak úgy néz ki, hogy a legnagyobb dugóban száguldoznak kerülő utakon az anyukák vagy néha az apukák. A gyerek benn ül hátul, és hogy ne kelljen annyira korán felkelni, ezért a kakaós csigát a gyerekülésben eszi meg. Tulajdonképpen az van, hogy reggel otthon felébred, gyorsan felöltöztetik, beültetik az autóba, kezébe nyomnak valamit majszolni, mennek a dugóban, és amikor végre odaérnek az óvodához, akkor az ajtó ki, a gyerek az oviba be, és akkor az anyuka, apuka meg megy a dolgára. És a gyereknek megint nem volt ideje ráhangolódni meg megérkezni.

Az egyik nagyon fontos az óvodaválasztásnál az ez. Tehát a legjobb ovi, az olyan, hogy gyalogos távolságban van. Akár még ha esik az eső,akkor is, vagy hogyha hull a hó, akkor is, veszünk csizmát, elbattyogunk és szépen megérkezünk nyugodtan.

Miklós: Megérkezünk az óvodába, ami még nem azt jelenti, hogy a gyerek óvodás. Hanem megérkeztünk az óvoda átadójába. Az óvoda átadója minden helyek legfontosabbika, ahol a szülő hozzászokik a nagyszülő szerephez. Mert a jó szülő az óvoda átadójában már gyönyörködik a gyerekében, úgy, mint egy nagyszülő. Örvendezik neki. Mert a gyerek ott elkezd felkészülni arra, hogy ő már egy önálló személyiség odabenn a csoportban. És emiatt a gyerek ott már előadja magát, mint egy a mi családunkról leváló félben lévő, külön személyiség. Másként beszél. Ügyesen öltözik, vetkőzik. Ezeket persze egyszerre csinálja, tehát nagy türelem kell hozzá. Ha elképzelem, ahogy egy télire felöltöztetett kislány, amire felveszi az ovis pinki harisnyanadrágot, hát az úgy testvérek között fél óra, de a normaideje negyven perc. Hogyha erre van ideje a szülőnek, akkor az nagyszülő. De legalábbis nagyszülő módjára viselkedik. Ez azért nagyon fontos, mert a szülőség is egy szerep, a szülőség is modellezés, és ezt lehet egész másképp csinálni. A szülőnek nem biztos, hogy nevelnie kell. Szerintünk nem. A Spock szerint igen. A Spock alcíme az, hogy gyereknevelés. A mi alcímünk meg, emlékszik valaki mi az alcímünk? Szülők kézikönyve avagy?

Zelka: Hogyan leljük örömünket a gyerekeinkben? Emlékszem.

Miklós: Ez a közös nevező a szülő meg a nagyszülő között. Tehát leül a szülő nagyszülő szerepben, funkcióban, nagyszülő modell szerint oda az átadóba azzal, hogy „milyen tündér kislányom van nekem, azt a mindenit!”.

Zelka: Ha időnyomásban van a szülő, akkor ő időnyomás alá fogja tenni (muszáj neki) a gyereket, aki fölött elkezd vagy őrmesterkedni, hogy folyton mondja neki, hogy mit csináljon, vagy pedig kézi vezérléssel ő maga húzza le róla a csizmát, meg ő húzza fel a harisnyát, tehát egy nagyon másfajta helyzet alakul ki. Akkor azt nézzétek meg, hogy a többi gyerek szemével ez hogyan néz ki, és hogy milyen szerepe lesz a közösségben annak a gyerekeknek, aki türelmesen eltáncikál, megvárják, hallják a többiek, hogy őt senki nem irányítgatja, hanem ott elücsörög vele, meg derűsen gyönyörködik benne az, aki vele van. Meg hogy fognak ránézni az ovis társai arra a gyerekre, aki próbababaként van öltöztetve, cseszegetve van, hogy „na!”. Tehát nagyon érdekes, mert az, hogy mi történik az ovi öltözőben, annak szerepe lesz abban, hogy az ovis közösségben őt mennyire becsülik, mennyire tartják önállónak, mennyire gondolják, hogy meg kéne neki mondani, hogy mit csináljon, vagy pedig hallgatnak rá. Mert akivel az apukája türelmesen ül, valószínűleg ezt is modellezik a gyerekek, hogy akkor azt a gyereket érdemes megvárni, érdemes rá hallgatni.

Abban, hogy az óvónéni jó lesz-e vagy nem, abban nagyon nagy befolyása van a szülőknek. Egyrészt, hogy ők személyesen az óvónénivel hogyan kommunikálnak, mennyire fogadják el, mennyire kérik ki a véleményét. Még akkor is, ha esetleg ők is azt gondolják, amit az óvónéni mond. Vagy lehet, hogy esetleg mást gondolnak. De az, hogy mennyit vitatkoznak vele, vagy mennyit harcolnak, vagy mennyire hallgatnak rá, ez az egyik. A másik, ami nagyon izgalmas, talán még nagyobb hatású dolog, hogy ha a szülők egymást közt, úgy amikor az óvónéni nem is hallja, de elkezdenek az óvónéniről jókat mondani. Mert azért mindenki csinál jót, néha, véletlen. Tehát ha elkezdenek jókat mondani, akkor az hoz egy olyan hangulatot abban a szülőkörben, hogy tényleg elkezdik látni az értékeit annak az óvónéninek. Mondjuk, lehet óvóbácsi is, de most egyszerűsítsünk. Óvodapedagógusnak. Ugyan nagyon kerülő utakon, de valahogy ez a pozitív megbecsülés elkezd visszajutni. A gyerek valahogy elhallja, hogy a szülők jókat mondanak, amiatt jobban hallgat rá. Harmadik körből visszajut, hogy „mi is szeretnénk ide hozni a gyereket, mert hallottuk, hogy milyen jó az óvónéni”. Tulajdonképpen a másik vége szomorúbb, de az is igaz. A legjobb pedagógust is csúnyán és gonoszan el lehet lehetetleníteni, hogyha elkezdenek róla olyanokat mondani. Mondjuk két hétből tíz másodpercig tévedett és arra rakják rá a fókuszt. Az óvónénit tudjuk abszolút jó irányba építeni, meg örülni neki, mert az óvónéninek is lehet örülni. Mert melyik ember az, aki néha nem hibázik? Hát az, aki semmit nem csinál. Az óvónéni elég sok mindent csinál egész nap, valószínű az idő nagy részében jól, de ha véletlen nem, akkor is jó szándék van mögötte. Én még nem láttam Hófehérke mostoháját meg a vasorrú bábát az óvodában dolgozni. Aki pedagógusnak megy, azért megy oda, mert ő szeret ezzel foglalkozni, mert jó szándékú, jó akaratú ember.

Miklós: A mi gyerekeink Waldorf iskolába járnak, meg Waldorf óvodába is jártak, és ott jöttünk rá arra, hogy ki is a jó óvónéni. A Waldorf óvónőképzésnek egyetlen olyan tárgya van, ami egy éven keresztül megy. Tudjátok melyik az?

– …

Miklós: A dúdolás.

Zelka: Az óvónéni, ahogy érkeznek a gyerekek, dudorászik. Dúdol pontosabban. A dúdolás az egy szöveg nélküli valamilyen szívmelegítő jó kis dallam. Dudorászik és közben tesz-vesz valamit. Valamit varrogat, vagy ha aznap cipót esznek, akkor dagasztja a tésztát. Tehát valamit csinál, jelen van. De ő nem megy oda azokhoz a gyerekekhez, akik megjöttek, nem hagyja abba a dúdolást és kezdi el mondani nekik, hogy „jaj, hallottam Józsika, hogy tegnap köhögtél”. Semmi ilyesmi, hanem ő dúdolgat, ha úgy adódik, hogy nem lisztes a keze, akkor esetleg egy kicsit megsimogatja vagy hozzáér, de egyébként békén hagyja a gyerekeket. És ahogy a gyerekek ékeznek, ők nem az óvónénire fókuszáltan érkeznek, hanem egymással kezdenek el játszani, építgetni, matatni. Viszont az, hogy az óvónéni mégse csöndben tesz-vesz, annak az a nagyon hasznos és jó értelme, hogy folyamatosan hallják, hogy ott ő jelen van. Ez ad nekik egy biztonságérzetet, miközben meghagyja őket a saját kortárs közösségükben, a saját kis kapcsolataikban.

Miklós: És egyébként, ha meggondoljátok, hogy mik voltak a régi idők gyerek játékai? Baba. Babáztak. Miért babáztak? Mert anyuka babázott. Mert egy négy éves gyereknek már van testvére, kistestvére. Azzal anyuka babázik.

Zelka: Mire vágyott az a gyerek, akinek volt otthon egy szekerük? Hogy legyen neki is egy ilyen kicsike, amivel ő tud játszani. Vagy hogyha látta a nagy söprűt meg a lapátot, hogy legyen neki is egy olyan kicsi, amivel tudja ő is ugyanazt csinálni. Mi logika volna abban, hogy van egy felnőtt világ, és a gyerek nem abba a világba szocializálódik bele, hanem valami egész másba, ami egyébként nem is a gyerekjátékok világán kívül? Hát persze ő is olyasmiket szeretne csinálni, amit lát, hogy van az életben.

Miklós: Ha elmentek a Szórakaténusz játékmúzeumba, akkor ott babák, babakonyhák, kicsi kocsik, ilyesmik vannak. Ugye akkor most háborgunk, hogy a mi gyerekeink miért nem ezzel játszanak, pedig tiszta fából vannak.

Zelka: Meg hintaló, az olyan jó példa volt.

Miklós: Hintaló. Meg natúr az egész. És nem játszanak vele! Képzeljétek el, hogy ezt azért a Waldorf okosan megoldotta, mert kezdettől nem volt se hintaló, se babakonyha, hanem ilyen paravánrámák vannak meg leplek, aztán azzal játszanak. És abból lesz királyi vár meg bármi.

Számunkra ez azért nagyon izgalmas modell, mert egy csomó párkapcsolat, házasság azért jut zsákutcába, mert apuka „nem játszik eleget a gyerekkel”. Mi erre azt mondjuk, anyuka se játsszon a gyerekekkel! Hagyja a békén a gyereket! A gyereknek egyrészt a jelenlét kell, csörömpöljön, szöszmötöljön, rakodja be a család díszét edényt a mosogatógépbe, és csak legyen jelen. A másik meg, hogy apukának meg anyukának ilyenkor egy nagy kötelessége van. Az az, hogy legyen jelen egy kicsivel idősebb kortárs. Mert a gyerek igazán attól tanul.

Zelka: Van egy helyzet, amikor szabad játszani a gyerekekkel. Amikor nekünk is tényleg, igazán jól esik. Ami olyan játék, amit mi is szívesen csinálunk.

Dorottya: Ha nem is vitatkoznék, de picit kiegészíteném ezt. Saját gyakorlatból, amit mondhatok arra, hogy hagyjuk békén a gyereket és ne játsszunk vele.

Zelka: Kivéve, ha jól esik.

Dorottya: Én azt látom, a mi családunkban, hogy ezt nagyon igénylik. Sokan vagyunk, sokat vannak együtt, sokat játszanak együtt, sokat veszekednek is együtt, mindenfélét csinálnak együtt. Viszont nagyon van igényük arra, hogy csak velem legyenek. Hogy legyen olyan kis énidő, amikor csak rá figyel az anya. Nem osztja meg a figyelmét. Nem főz közben, nem csak jelen van, hanem vele van. És most például az ikrek azért nem jöttek el kézműveskedni, mert most tanulnak és akkor „ebéd után anyával csinálunk valamit”. Csak ők, együtt, míg a kicsik alszanak, a nagyok meg nem tudom, mit csinálnak. Látom, hogy ezt nagyon igénylik.

Zelka: És akkor te olyan csinálsz, amit te is szeretsz.

Dorottya: Nyilván olyant csinálok, de azért szeretem csinálni, mert ők azt szeretnék.

Zelka: Nagyon fontos, hogy legyenek ilyenek olyan idők, amit mindenféle kombinációban töltünk. Ő két gyerekkel, én két gyerekkel, ő egyikkel én másikkal, cserélünk, négyen. Minden variáció nagyon jó ha van, mert mindegyik más. Más élmény, meg más helyzet. De mégiscsak az össz-üzenete a dolognak az az, hogyha olyan csinálunk, ami a gyereknek nagyon jó, de számunkra meg terhes kötelesség, az ugyan lehet, hogy akkor jó a gyerekeknek, de valahogy beíródik neki a másik oldal a memóriájába. És amikor majd át kellene állni a másik oldalra, és őneki ezeket a terhes kötelességeket vállalni, akkor azt mondja, hogy „hát, még inkább élek egy kicsit, még nem akarok gyereket”. Ha meg az az az üzenet, hogy szülőnek is jó dolog lenni, mert van, amit nagyon szeretek játszani, vagy szeretek Lilivel sütni (nagyon kicsi kora óta jobban süt mint én, mert ez egy jó élmény neki), akkor az lesz az élménye, hogy jó dolog gyereknek lenni, de közben az is beíródik, hogy szülőnek lenni is jó, meg felnőttnek lenni is jó. És tényleg, azok a játékok, ahol szívesen, csillogó szemmel, örömmel vagytok ott, az teljesen oké, de amikor látszik, hogy már alig várom, hogy mikor mehetek, és az első adódó pillanatban, amikor jön egy lehetőség, akkor megpattanok onnan és csinálok valami mást, azt észreveszi gyerek. Szóval olyat játsszatok, amit egyébként is szívesen játszanátok. Azt gondolom, hogy nálad azt érzik a gyerekek, hogy te azt szívesen csinálod. Nem az megy át nekik, hogy „hű, most az anya beáldozta magát, és legszívesebben tök máshol lenne, de muszáj neki, mert ő az anyuka!.

Dorottya: Ezért van az, hogy a matekozás az enyém, a fizika az a Gyurié.

Zelka: Amit szívesen csinálnunk, azt csináljuk.

Kisgyermekes családok – Workshop

A mosonmagyaróvári kisgyermekes workshopunk rövidre vágott verziója:

Miklós: Zelkának meg nekem van egy nagy-nagy álmunk. Az az álmunk, hogy megírjuk a Spock könyv utódját. Ez együtt jár azzal is, hogy összegyűjtsük azt a tudást, ami a szülőkben felhalmozódott, azt a bölcsességet, ami felhalmozódott. Ezért nagyon fontos számunkra, hogy ezt tőletek begyűjtsük. Te mondtad azt, hogy a gyerekekkel való öröm a negyedik gyereknél kezdődik. Így van?

Dorottya: Hát folytatódik vagy kiteljesedik. Kiteljesedik, inkább így mondom.

Miklós: Kiteljesedik. Köszönöm. A legtöbb szülő egynél megáll, vagy kettőnél, azért mert „Jaj!”. Te azt mondtad, hogy őszinte pillanatodban, hogy még a háromnál is azt mondtad, hogy „Jaj!”. És a negyediknél jött el az, hogy „Jaj de jó!”. Ugye?

Dorottya: Igen.

Miklós: És ez az egész nép számára, vagy talán azt tudom mondani, hogy az egész világ számára, egy kimondatlan, megfogalmazatlan bölcsesség. Egyetértetek?

– Igen.

Miklós: Na, milyen jó! És ezt olvastátok már valahol?

– Nem.

Miklós: Mi, akik elolvastunk egy pár könyvet, meg voltunk mindenféle képzéseken meg ilyesmi, mi sem. Tehát ha másért nem, akkor ezért érdemes, mert teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Zelka: Az a nehéz dilemma, hogy amikor írnak a gyerekekről, akkor leírják, hogy milyen egy kisbaba, milyen egy kisgyerek, milyen egy óvodás. De nincs kisgyerek vagy kisbaba önmagában, hanem annak a kisbabának van anyukája, apukája, nagymamája. Aztán, ha nem első gyerek, akkor van testvére is, ha meg első, akkor jó esetben hamarosan lesz testvére. Az egy nagyon nehéz dolog és kevesen vállalkoznak rá, hogy ezeket az összefüggéseket leírják. Az első, amit szeretnénk ma megnézni, ami egy nagyon izgalmas szempont, hogy nem a gyerek „olyan” önmagában, ha­ nem valahogyan kitáncolódik egy olyan helyzet, amikor ő elkezd tagadni, meg nemet mondani, meg önállósodni, szabadságharcot vívni stb.

Miklós: Demonstrálandó, itt van egy baba, aki most pontosan hány hónapos?

– Tíz hónapos.

Miklós: Tíz hónapos. Kilenc hónapos korában még egy csodálatra méltó nyugodt baba volt. Eddig, egy hónappal ezelőttig még alapjában a genetika határozta meg a viselkedését. Ez nem azt jelenti, hogy „tiszta apja!” meg „tiszta anyja!”, hanem, hogy egymásra épülő programok hatottak. Ahogy fordul, ahogy a fordulásból kifejlődik a kúszás, ahogy a kúszásból kifejlődik a mászás, és ahogy a mászásból kialakul a járásnak a szükséglete. Még mindig úgy alapjában genetikailag determinált, de már elkezdi a környezet átvenni az irányítást, mert azt látja tőlünk, hogy járunk. És hogyha azt gondolnátok, hogy akkor is járna, ha nem ezt látná, hát erre azt tudom mondani, hogy nem, nem járna. Akármilyen meglepő, de nem járna. Sajnos az ember sok gonoszságot megtesz, és tudunk olyan gyerekekről, akik nem láttak járó felnőttek, vagy azért mert kitették őket, és tényleg farkasok nevelték. Van ilyen. Tíz ilyen példáról tudunk, hogy állatok neveltek fel gyereket. Tehát most billen a genetikai program egy környezet vezérelt programmá. A genetikailag még vezérelt kúszás már arra való, hogy felderítse a környezetét, amit úgy hívunk, hogy exploráció. A tapasztalt szülők tudják, hogy az exploráció az egy nagyon veszélyes dolog.

Zelka: Nagyon izgalmas. Szerintem mindannyian láttatok olyan kisbabás lakást, ahol a tárgyak elkezdenek fél méterrel feljebb költözni. Ez az első szakasz. Ott a gyerek már ért dolgokat, de még inkább hangsúlyokból. Az egy jó szü­lői megoldás, hogy azt a szintet, ahol ő mozog, közlekedik, felfedezi a világot, azt biztonságossá tesszük. Aztán jön a következő, amikor elkezd kapaszkodva felállni, vagy akár később már önállóan járni, akkor még feljebb költözik minden. Na de aztán már arra is képes lesz, hogy felmásszon vagy széket odahúzzon és arról elérjen valamit, és az az a pont, ahol már kevés a passzív védekezés. Sőt, akkor már járókában, meg mindenféle ember alkotta okos dolgokban sem marad meg könnyen, vagy csak rövid ideig, tehát ennek megvannak a keretei. Akkor jön az, hogy… Mi az ilyen intuitív reakció, hogyha a gyerek olyan után nyúl, amit szeretnénk, ha békén hagyna? Hát rászólunk. Rászólunk. Ez egy nagyon-nagyon izgalmas dolog, amikor a gyerek már akkora, már úgy tud mozogni, már ki tudna szaladni az autók elé, akkor tényleg nagyon felgyorsulnak a dolgok és fokozódik a veszély, ami őt érheti. Viszont – mert közben ugye figyeli a környezetét a fülével is – közben ott tart, hogy képes egy csomó dolgot megérteni, sőt mondani is. Tehát azzal párhuzamosan, ahogy mozgása oda jutott ahová, meg a környezet felfedezése egy ilyen intenzív szakaszba jutott, azzal párhuzamosan a nyelvi fejlődése is nagyon szép tempóban halad előre. És hát az sem úgy van, hogy a kutyáktól tanulja az ugatást, vagy a farkasoktól a vonítást, hanem hallja, hogy mi beszélgetünk és egész pici korától elkezd ezzel játszani. Itt már eljut odáig, hogy egy csomó dolgot megért, nagyon figyeli, hogy amit ő kiad hangot, arra mi hogyan reagálunk. Tehát egy oda-vissza csatolós, visszajelzős alapon ő elkezdi észrevenni, hogyha azt mondja, hogy „po”, akkor „Igen pohár!”, és akkor megint véletlenül azt mondja, akkor megint ezt adom oda, és elkezd neki összeállni.

És mi az, amit miközben explorál közben rengeteget hall? Hát azt, hogy „nem!”, meg, hogy „ne!”. Bocs, hogy így fogalmazok, de hülye lenne az a gyerek, amelyik ezt nem kezdi el kipróbálni. Hogy ő is mondja. S ugyanígy, mint amikor azt mondja, hogy „po”, figyeli, hogy hogyan reagálunk. Csakhogy akkor mi nem annyira hasonlóan reagálunk. Mert amikor ő azt mondja, hogy „po” vagy „pa” vagy netán valamilyen nekünk érzelmileg fontos dolog, akkor azt látja, hogy megörülünk, és amikor meg azt mondja, hogy „nem”, akkor véletlenül sem azt látja, hogy megörülnénk. Tehát egy egész más reakciót kap, és ez nagyon érdekes. Ezt ő ugyanúgy mint ahogy a pakolást, a lepakolást, meg a zörgést, meg a mindenfélét, elkezdi gyakorolni.

Miklós: Nagyon jó, hogy ti itt hárman bemutatjátok, hogy egy ekkora kis kölyök három felnőtt figyelmét igényli. De most bocsássatok meg a közjó javára, hogy látsszon, hogy valójában ő mit is csinál. Hogyha véletlenül még két-három métert mászik és szed fel koszt, akkor a legszebb álmom teljesül. Az ilyen korú gyerek a kezével ismer meg másodsorban. Elsősorban?

– Szájával.

Miklós: Ilyenkor jön az, hogy „milyen aranyos, milyen kedves gyerek!”. És közben mégiscsak volt három korlátozási kísérlet. A legjobb szándékkal mind a hárman ölbe vettétek, puszilgattátok meg minden. És ha láttad volna, hogy amikor ölbe vetted, akkor micsoda hamis pillantásokkal kezdte el vizsgálgatni ezt a táskát…

– Ez teljesen őszinte volt.

Miklós: Hogyha láttál már csalfát, aki a kedvesét ölelgetve másra veti a szemét, hát ez az volt. Ott van az anyja ölében, puszi-puszi és közben már nézi, hogy mi érdekes van még.

Zelka: Ha most észreveszitek, hogy mi hogyan reagálunk és mennyire figyelünk rá, akkor az is kiderül, hogy mennyire nincs olyan, hogy a gyerek magában. Sőt, olyan sincs, hogy a gyerek meg az anyuka magában. A mi világunkban, a mostani élethelyzetben egyrészt egy nagyszerű dolog, hogy egy anyuka három évig ott­hon lehet a babájával. Ez egy zseniális, nagyon nagy ajándék, kevés országban van így. De másrészt, hogyha az az anyuka tényleg otthon van a babájával, a kisgyerekével három éves korig, tehát az idő nagy részében otthon vannak, akkor az történik, hogy ennek a szivacsként az infót magába szívó kisgyereknek a teljes explorációs igényét az anyukának kell folya­matosan figyelni. Ha ezt egész nap ugyanannak az embernek kell csinálni, egy szál embernek, az egy nagyon természetellenes folyamat. Mert embercsoportban, családban, nagy családban, hordában, közösségben gondolkodunk, ahol nem úgy van, hogy folyton annak az egy szem embernek kell arra az egy gyerekre figyelni, hanem van ott több gyerek, mindenféle korú. Vannak ilyen tíz-tizenkét éves lányok, akik egy fél órára boldogan odaadják a teljes figyelmüket, vannak nagymamák, vagy dédi korúak, akik egy kicsit odafigyelnek, és amiközben ő egy ilyen közösségben, egy biztonságos környezetben elközlekedne, mindig volna, aki figyel rá. Akkor nem egyedül az anyukának kéne, vagy a nagymamának vagy apukának vagy aki vele van, egyfolytában ráfigyelni, hanem megoszlana.

Miért mondom ezt a kisgyermekkornál? Azért nagyon izgalmas, mert az egyik ol­dalról nagy nehézség, ha kevés ember kell lefedezze, hogy biztonságos legyen mind a huszonnégy óra hét napon át. Másrészt a gyerek is nagyon figyeli, hogy ki figyel rá, honnan kap szemkontaktust, meg ki szól hozzá. Ha az ő első három évében, amíg egyébként nagy szerencsés módon otthon lehet az anyukával, ez mondjuk két három ember, mondjuk apa, anya meg egyik nagymama, esetleg négy, mert ott van mind a kettő, akkor a gyerek az ő legérzékenyebb első há­ rom évében csak ehhez a négy emberhez szokik hozzá, őket fogja ismerősnek tartani.

Nyolc hónapos korra – kb. az, amin ő már túl van – szokták azt mondani, megint az egyéni fejlődést figyelve, hogy megjelenik az idegen félelem vagy a nyolc hónaposok szo­rongása. Addig tök jó, akárkire rávigyorog az utcán a babakocsiból. És itt, mikor lát valaki olyat, akit addig nem, (pl. kalapos bácsit), akkor elsírja magát, mert ő még nem látott olyant. Miért? Mert egy gyerek egy természetes környezetben, amire az ő genetikája összerakódott, az élete első nyolc hónapjában az összes fontos emberrel találkozik. Aki tényleg igazán az ő rokona, az ő családja, az nem négy ember, hanem ötven, nyolcvan, száz, százhúsz, akármennyi, sok. És akikkel ő ez idő alatt nem találkozik, azoktól tényleg jobb, ha tart egy kis távolságot meg óvatos.

Ez hogy érdekes a kisgyerekkor végén, vagy nálatok, a bölcsődei beszoktatás ide­jén? Hát úgy, hogy az a kicsi gyerek, aki kevés embert ismert, annak most be kellene menni egy olyan gyerekcsoportba, ahol a gyerekeket sem ismeri, azokkal is most ta­lálkozik először, a gondozónőket is most ismeri meg először, a többi gyerek szüleit sem látta, vagy talán egy-kettőt a játszótéren valaha, és akkor jön az a nagyon nehéz feladat, ami a mesterséges helyzet miatt jön létre, a beszoktatás.

Ez egy a mostani világunkban keletkező probléma. Mert nagyon jó a három év GYES, GYED, de irtó jól jártok, ha már két éves korában, amikor már kommu­nikál, két és három éves kor között elkezditek összebarátkoztatni a hasonló korú gye­rekekkel. Ebben a védőnők sokat tudnak segíteni, mert ők tudják hogy kik laknak egy környéken hasonló korú gyerekek. Így mire odajutna, hogy őneki a tök idegen gyerekekkel el kéne mennie egy idegen helyre, addigra ő már azt egy ismerős társaságnak fogja megélni. Szerintem a gondozónők is nyitottak rá, hogy találkozzanak előbb a gyerekekkel, akkor nekik is sokkal könnyebb az az ősz, amikor indul a csoport. Ez teljesen azon múlik, hogy vannak olyan helyzetek a mostani világunkban, amik nem aszerint a logika szerint vannak a legjobb szándékkal sem. Mert egyébként nagyszerű dolog a bölcsőde, meg óvoda, meg nagyon jó, hogy kortársokkal lehet a gyerek, csakhogy ez egy akkora ugrás hirtelen, amit ha tudunk előre gondolkodni, meg szánunk rá időt, meg teremtünk kapcsolatokat, akkor teljesen simán, problémamentesen lehet áthidalni.

Miklós: Belénk van írva, végtelen erősen belénk kódolva, hogy az ilyen pici gyereket, aki­nek ez a fej-test aránya meg ilyen hangokat ad ki, arra maximálisan odafigyeljünk. Olyanokat mondanak, hogy „csak nem bízom a gyerekemet egy idegenre?”. Bárkire, aki egészséges felnőtt, vagy egészséges ember vagy ugye Dorottya, aki egészséges fiatal! Már nagyon kötelességtudóak és rájuk már nagyon jól lehet építeni, nyugodtan rá lehet bízni. Mert őneki már elindul ez a genetikai kód, ami mindnyájatokban működik. Zelkával tisztán számolunk azzal, hogy a figyelmeteknek a 90%-a az rajta van. Ez nem baj. Ott érezzük a fejünkben vagy a zsigereinkben vagy hol működik ez a genetikai program, hogy figyelek rá. Akkor is figyelek rá, hogyha Zelkára akarok figyelni, akkor is figyeltek rá, ha rám akartok figyelni, tök jó, hogy nekem így kell magyarázni, hogy egy kis figyelmet nyerjek, mert jól működtök, mert egészségesek vagytok.

Zelka: Mit csináljunk akkor, hogyha mondjuk az a mobiltelefonunk a legértékesebb telefonszámokkal és féltjük? Vagy ha valami olyant fog meg, ami rá nézve veszélyes? Hogyha kínálok neki valami újat, akkor egy pil­lanatig ő arra figyel, oda fókuszál, és azalatt ez a másik ki is esik neki. Nem tartja ő még azt sorban fejben, hogy mi mindent akart egyszerre megfogni. Ezért bölcs megoldás kínálni neki valamit, átfókuszálni a figyelmét valamire és akkor ezt elengedi.

Ami egy kicsit nagyobb gyereknél, aki a dackorszakban van, az másként tud működ­ni. (Szerintünk ugye nincs dackorszak, csak egyszerűbb így ráutalni, ezért mondtam így. Ha van egy olyan helyzet, amikor mi úgy kommunikálunk, úgy tudunk vele élni, hogy sokat mondunk nemet, akkor a gyerek is úgy kommunikál. Mondhatnánk, hogy mi is dackorszakban vagyunk, nem csak a gyerek.) Mindenestre egy két-három éves gyerek ezen már simán átlát. Pontosan tudja, hogy megy itt a nagy manipuláció meg ravaszkodás. De a két-három éves gyerek is nagyon figyel arra, hogy mi érdekel minket. Ugye ezért hajt a mobiltelefonra, távirányítóra. Attól függ mit lát. Ha azt látja, hogy az anyuka újságot olvas, akkor azt akarja megszerezni. Itt pont azt lehet kihasználni, hogy ő már nemcsak arra figyel, hogy explorálja a környezetét, hanem hogy mire figyel a felnőtt.

Az egyik az, ha nyugodtan nézek utána, amikor megy, akkor tudja, hogy biztonságban van. Ha pedig azt látja, hogy én valamibe belefeledkezem, vagy mi ketten, akkor az nagyon elkezdi érdekelni. Ott már ahelyett, hogy csak úgy, odanyújtanám a tárgyat, tulajdonképp az a jó megoldás, hogy kicsit legyűrjük a szorongásunkat a zsigereinkben, és úgy csinálunk, mintha nem féltenénk nagyon a telefonunkat, vagy azt, amivel épp matat, és elkezdünk valamit nagyon-nagyon alaposan figyelni úgy, hogy őrá nem figyelünk egyébként, és akkor az kezdi el érdekelni és ak­kor azt ő elkéri.

Miklós: A következő módszer egy kórházi folyosón lestük el. Az anyuka egy kicsi gyerekkel volt, szerintem olyan három évessel, mert már elég biztonságosan beszélt, de ugyanolyan nagy biztonsággal bőgte el magát ordítva. Elkezdte stírölni a mi egy szem banánunkat, amit mi azonnal felajánlottuk neki, mert szegény már órák óta ott várt. De persze ő nem azt mondta, hogy „add ide a banánt”, hanem az anyját nyektette, hogy „kérek banánt”. És az anyja meg elkezdte, hogy „igen tudom, kérsz banánt, meg kéred a sárkányt a gipszelőből, meg kéred babádat az autóból, meg kérsz szendvicset a büféből, meg kéred a röntgenképet a doktornénitől”. Elneveztük ezt elárasztásnak, mert nem az volt, hogy egyikről a másikra fókuszál át a gyerek, hanem hogy „mi van? Mit is kérek?”.

Zelka: Egyébként az is zseniális ebben a megoldásban, amit az anyuka a balesti váróban csinált, hogy elismeri azt, hogy a gyerek mit szeretne. Egy teljesen pozitív hozzáállás, hogy „igen, ezt is szeretnéd, azt is”. Nem mondja, hogy ez nem jogos, vagy nem a tiéd, vagy egy csomó mindet, amit még lehetne erre mondani, hanem mind elismeri és ebben a keretben sorol egy jó hosszú listát.

Miklós: Később kezdenek el igazán elmélyülten magukban játszani, ovis korukban, de ilyenkor lehet elkezdeni hiperaktív gyereket gyártani. Hogyha nem tudjuk visszafogni a mi folyamatos közbeavatkozhatnékunkat.

Zelka: Mert „fejleszteni kell”! „Ha érdekli a világ, gyerünk, toljuk, fejlesszük!”

Miklós: Az ovis korban kezdenek ebből kijönni, amikor már létrejön egy önálló személyiség.

Öröm gyermekeinkben – 11 gyermekes szülőpár

Beszélgetés egy 11 gyerekes mosonmagyaróvári szülőpárral

 Szülők: Élő Dorottya és Papp György Tamás

Dorottya: Tizenegy gyerekünk van, de én ezt nem tartom látványosságnak, nem tartom semmiféle különleges dolognak. Nekünk a legtermészetesebb dolog a világon, hogy van tizenegy gyerekünk és őket neveljük. Olyan dologról kellene beszélni, amit nem tudok szavakba önteni. Nem tudom elmondani, akármennyit gondolkodtam rajta. Nem vagyok költő, nem vagyok író, nem vagyok pszichológus, és nem tudom elmondani, hogy mi mindent jelent nekem ez. A gyerekeinkben való öröm kifejezethetetlen. Akinek van, az tudja. Akinek több van, az még jobban tudja. Az, hogy örömünk van a gyerekünkben, nem jelenti azt, hogy ez egy cukormázzal leöntött tejszínhabos világ. Mert igen, ott van mellettük a bánat, ott van mellettük a gond, a sok-sok mosoly mögött ott van a sírás, a hiszti, a fáradtság, az időhiány, az energiahiány, és sok-sok negatív dolog. De ezeken túl, ha ott is vagyunk az árnyékban, van egy hatalmas nagy biztonság ebben. Igen. Ránézek az egyikre és az biztos nem hisztizik, nem sír, az éppen ragyog, ezért mindig kisüt a nap. Ha egy gyerek van, akkor sokkal nehezebb kijönni az ilyen helyzetekből. Egy gyerekkel lenni a legnehezebb dolog, ami létezik. Sarkítva mondom ezt, de ott bohóc az ember, szórakoztatni kell reggeltől estig a gyereket. Minden feladat, minden felelősség. A gyereknek később nagyon rossz lesz. Nem azért mert nincs testvére, hanem azért, mert amikor már nincs vele annyi fizikai munka, akkor minden figyelem, minden féltés, minden rá összpontosul, és ez a gyereknek börtön lesz szerintem.

Azt szoktam mondani, hogy amikor a negyedik, Ágoston megszületett, akkor kezdett igazán jó lenni. Akkor kezdtük úgy érezni, hogy működik. Az volt a legtöbb erőt adó időszak és ott kezdődött igazán– nem is tudom, hogyan fogalmazzam ezt – visszacsatolásos lenni a család. Arra a kérdésre, amit sokszor kérdeznek, hogy „hogyan bírod?”, vagy „ezt hogyan lehet?”, mindig el szoktam mondani, amit mondtam nektek, hogy ez nem arról szól, hogyha valakinek tizenegy gyereke van, az biztos nagyon jó anya, az biztos tökéletes, meg akkor azok a gyerekek is annyira jól neveltek. Nem, kutyafülét. Még rosszabbak, mint hogyha csak egy lenne vagy kettő, mert egymástól is tanulják a rosszaságot. Tehát ez nem egy ilyen nagyon kényes dolog. A rosszat is tanulják, de a jót is. Egy csomót mindent megmutatnak már a nagyok, a csibészégen túl egy csomó értéket kapnak tőlük is, és ez nagyon-nagyon sok erőt ad. Én egyszerre nem tudok az édesanyja lenni, az édesapja, a nővére, a húga, a barátja, a bizalmasa, a játszópajtása. De ezt megkapják mindet a családban. Megkapják. Egy csomó mindent megtanulnak, amit én soha nem tudnék nekik egyedül megtanítani szülőként.

A másik, ami szerintem nagyon fontos, hogy negatív dolgokat is megpróbáljanak átfordítani egy másik keretben látni. Egy olyan pozitív szemüvegen keresztül, hogy „ebből mi a haszon?”, „mi lesz a hosszú távú haszna ennek?”, hogy „hová vihet ez el?”. Abban a pillanatban nem a negatív dolgokat felerősíteni, hanem a pozitív dolgokat szemlélni. És ez az, ami például nagyon sok erőt ad a hétköznapokban, amikor meg kell küzdeni a mindenféle dolgokért. Ezt látom például, hogy ezt nagyon nehéz megcsinálni sok embernek.

Gyuri: Menet közben hazafelé gondolkodik azon az ember, hogy „hát igen, a szingli most hazaér, leül a fotelba, nézi a TV-t, kibont egy sört, de jó, senki nem szól, az egész napi nyüzsi kimegy az ember fejéből”. Ez a gondolat véget ér, amikor belépek. Ellenben azt kapom, amit senki mástól nem lehet. A pici totyogóstól kezdve szépen, orgonasípszerűen mindenki jön, hogy „Apa, de jó hogy hazaértél!”, és elkezdi rádönteni, ami az ő napjában benne volt. Akkor már nem gondolkodik arról az ember, hogy jó lenne a csendet élvezni. Ez egy egész más öröm. Valószínűleg ez a természetes öröm – legalábbis a számunkra.

Dorottya: Nővéremék jöttek vigyázni a gyerekekre, mi meg mentünk az ő lakásukba Budapestre egy kicsit. Nagyon jó volt a Margitszigetet bejárni, meg moziba menni. Ez mind nagyon jó volt, de nem tudnám elképzelni az életemet úgy, hogy ne legyenek gyerekek.

Zelka: Meséljetek egy kicsit arról – mert látszik, hogy nektek jó a párkapcsolatotok –, hogy ezt ti hogyan óvjátok? Mit tesztek azért, hogy ilyen jó legyen?

Dorottya: Gyerekeink nem lehetnének, ha nem lenne örömünk egymásban. Ez a kettő dolog szorosan összefügg. Az egymásban való örömünk alapozza meg azt, hogy tudjunk a gyereknek örülni, sőt, hogy a gyerekek megszülessenek. Ez egy szervesen összekapcsolódó dolog. Valakinek mondtam, így a napokban beszélgettünk, hogy hét iskolás gyerekünk van és kétszáz könyvig számoltam, amit bekötöttem (de annál jóval több volt, amit bekötöttünk), és milyen jó, mert közben milyen jókat tudtunk beszélgetni. És mondta, hogy „Igen, ehhez kell, hogy valaki ezt így fogja fel”. Tehát dolgozunk persze, mert be kell kötni a könyveket, meg ki kell vasalni, de nagyon sok mindent együtt csinálunk. Nincsen nagyon sok időnk, külön időnk egymásra, mert majdnem mindig van otthon gyerek, vagy ha nincsen, akkor meg vannak egyéb dolgok, de például az este a miénk. Iskolaidőben este fél nyolc és nyolc között a gyerekek alszanak, és utána mi még ébren vagyunk, akkor együtt vagyunk. Hogyha Gyuri éppen nem megy vidékre, akkor reggel is együtt indítjuk a napot és együtt beszélgetünk. Igyekszünk elcsenni a napból olyan időket, amikor együtt tudunk lenni. Elcsenni, igen. Elcsenni. Most a múlt hétvégén nem kellett elcsenni, mert ez adódott, de ritkán van ilyen, hogy el tudunk menni. De rendszeresen járunk színházba meg moziba, vagy csak elmenni este, amikor a gyerekek már alszanak, egy kört sétálni. Igyekszünk együtt lenni, együtt tölteni időt, amennyit csak lehet. És beszélgetni. Nem csak a gyerekekről. Hanem ha filmet nézünk, a filmekről, ha könyvet olvasunk, a könyvekről, bennünk levő kérdésekről, problémákról. Semmi különös praktika nincsen egyébként azt gondolom ebben, hogy boldog legyen egy házasság, ha egymás szemébe néznek. Azt gondolom, ha egymás szemébe néznek, és onnan pedig egy irányba, akkor ez működik.

Gyuri: És nyilván van ennek – legalábbis én azt gondolom, így élem meg – egy gondviselés része is. Nem működik ez emberi erőből teljes mértékig. Ennek egy picit ellentmond, hogy rengetegen segítenek minket. Tehát ezt is tudni kell, hogy vannak az életnek feltételei. Ahhoz, hogy az ember – mondjuk így – gondtalanul élje az életét. És akár az egyesület, akár azok, akikhez valamilyen módon eljutottunk, nagyon sokat segítenek azzal, hogy adnak nekünk, segítenek nekünk, amit nincs is mindig alkalmunk megköszönni, de ez is hozzá tartozik. Nyilván, hogy ez az extrém gyereklétszámnak is köszönhető, sokakat ez mozdít meg, azt gondolom. De biztos mindenki körül élőt megmozgat az, hogyha egy jól működő családot lát, akár egy, két vagy három gyerekkel. Azt gondolom, ez gyereklétszámtól függetlenül is tud működni, és ez egy egymást erősítő folyamat. Ha valaki megpróbálja úgy élni az életét, hogy jól érezze magát benne, akkor meg fog érkezni hozzá a segítség is.

Dorottya: Nem boldog gyerekeket szeretnénk nevelni, hanem boldog felnőtteket. És ennek egy lépcsőfoka az, hogy most boldogok legyenek. Aztán a következő lépcsőfok, hogy boldog felnőttek, és ami majd megint visszajön, mint a képen volt a kis boltív, hogy akkor ők tudnak majd boldog családot alapítani.

Miklós: Akkora öröm és olyan csoda látni titeket, hogy bennem megindul a kötelességtudat is, hogy modellezünk titeket. Mert oké, ti nem tudjátok, milyen nagy dolgot csináltok. Ez olyan, mint amikor a világbajnok leússza egy perc alatt a száz métert, és azt mondja, hogy „hát, ma olyan fáradt voltam”. Azt mondtad, hogy a negyedik gyereknél, Ágostonnál volt a fordulópont. Na és ez micsoda? Ezt hogyan éltétek meg? Milyen élmény egy ilyen fordulópont? Miből látszott ez?

Dorottya: Még egy kicsit előrébb mennék, mert fordulópont igazából több is volt. Az egy nagyon nehéz fordulópont volt, amikor a második megszületett. Aztán egy nehéz fordulópont volt a harmadik, amikor – ezt én így szoktam megfogalmazni – „két kezem van és három gyereknek kéne megfogni a kezét”. És igazából negyediknél volt az, hogy már nemcsak az én kezem volt ott, nemcsak a mi kezünk volt ott. Valahogy akkor kezdtem ezt, amit ti itt rendszernek neveztetek, hogy „már nem csak nekem kell szétszakadnom, vagy nem nekem kell szétszakadnom”. Hogy szólnom sem kell, mert már ott van a nagyobb, vagy ott van a két nagyobb a negyediknél.

Ilyen értelemben volt fordulópont. Kezdtem látni, hogy beérett az, amit adtunk nekik, vagy kezd visszajönni az a sok szeretet vagy törődés, amit a nagyobbaknak adtunk. Elmúlt az, ami a második és harmadik gyereknél volt, ez a lelkiismeret furdalás vagy ilyen szülői gyötrődés, hogy „nem tudok ott lenni vele, nem tudok annyit foglalkozni vele, amennyit szeretnék, mert ott van a kicsi”. Láttam, hogy nem is kell! Nem is kell, mert a nagyobbaktól megkapja azt, amit én úgysem tudok neki megadni, mert az más. Nyilván, amit én meg tudok adni, azt én megadom neki. De többet megkap a nagyobbak által. Valami ilyesmire gondolok. És amikor már nagyobbak lettek, mivel ötödikre ikreink lettek, akkor ez automatikusan működött. Mikor megtudtuk, hogy ikreink lesznek, akkor hangosan nevettem. Van egy ultrahang felvétel róla és rezeg. Épp egyik nap gondoltam rá, hogy szinte nevetőgörcsöt kaptam. „Atyaég! Ikreink lesznek!” Van egy pécsi házaspár, akiknél szintén ötödikre ikrek jöttek, és én annyit példálóztam velük, akkor nekünk még csak kettő volt: „képzeld, ötödikre ikrek!” – és nekünk is ötödikre. És nagyon-nagyon sokat foglalkoztak velük a nagyobb testvérek, és ez is olyan nagy erőt adott ahhoz, hogy továbblépjünk.

Amikor megtudtuk, hogy újabb baba lesz, bennem mindig volt, hogy „Jaj, most olyan kerek így most a családunk, hogyan fér majd ebbe bele egy újabb, hogyan lesznek az esték?” – voltak ilyen aggodalmak bennem. „Hogy lesz a fürdetés? Hogyan fogom én közben szoptatni, meg etetni?”  – ilyen mindennapi dolgokban. Mindig a pici a család központja és amikor megszületik, minden köré rendeződik. Mint amikor bedobnak egy kavicsot a vízbe, veri a hullámokat, de azok olyan szépen rendeződnek. Valahogy ezt éreztem.

Miklós: Ha most visszakanyarítjuk oda, hogy a ti párkapcsolatotok, meg a ti kérés-struktúrátok, akkor az jön ki, hogy az apukáknak nem az a dolga hogy játsszon a gyerekkel, hanem az apuka adjon egy férfimintát a gyerekeknek. És biztos szoktál karddal hazatérni, meg lovon, de igazából a férfi mintát azzal adja, ahogy a feleségével, a nővel bánik. És ezt például észre sem veszitek, hogy ti milyen fantasztikus mintát adtok a gyerekeknek azzal… Jó, észreveszitek, bocsánat. Csak a közösség figyelmét felhívom arra, hogy mennyire fontos az, amikor reggel egy kicsit elbeszélgettek. Merthogy jó, oké, akkor nem tudnánk miből élni, a Zelka meg én, ha ezt mások is megcsinálnák, de a gyerek a szüleitől tanulja meg azt, hogy milyen így elbeszélgetni a párommal. És ha a szüleitől nem tanulja, hát honnan tanulhatná máshonnan? Aztán összeköltöznek, és „Na, betetted a mosást?” – „Ja, kész.”.

Azt vegyétek észre, vagy azt vegye észre a közönség, mert ti már észrevettétek, hogy a szülőpár milyen eszméletlen fontos mintát ad azzal, hogy egyszerűen egymással foglalkozik. És hogy mennyire zsákutcába, fordítottjába kerül az, hogy úgynevezett társadalmi igények miatt a szülőpár csak a gyerekkel foglalkozik. Az apuka játszik vele, az anyuka mesél neki. Emiatt képtelenek tovább vinni a párkapcsolati mintát, és az az óriási érték, amit most mi így csodálunk bennetek, hogy közben egy pár maradtatok és elkéritek a nővér lakását meg ott eldumáltok, ez teljesen elsikkad. Egyetlen gyerek néhány harapással képes fölzabálni egy párkapcsolatot.

Zelka: Egy jó kép arra, hogy a párkapcsolat az egy boltív és az tartja meg az egész családot, ami ráépül. És hogyha azt megengedi a pár, hogy ék legyen az ő boltívükben a gyerek, akkor nem fogja tudni megtartani a családot, és nektek meg áll ez a boltív.

Miklós: Hogyan lehet megélni azt, hogy a gyerekek átmenjenek együttműködésbe?

Dorottya: Abszolút próbálunk alkalmazkodni a helyzetekhez. A rendszer vagy modell annyiban lehet, hogy az életkorukból fakadóan, illetve a gyerekek személyiségéből fakadóan. Tehát valamelyik empatikusabb és könnyebben észreveszi, hogy a másik szomorú, vagy a másiknak ebben segítségre van szüksége, és akkor ő megy. A másiknak kiböki a szemét, hogy „figyelj, megfoghatnád és odébb tehetnéd”, de ő nem teszi meg. Akkor ott jön a szülői szó, hogy „akkor légy szíves fogd meg”. A másiknál meg mire én észreveszem, ő már észreveszi vagy már megcsinálta. Tehát ez az együtt segítés, ez abszolút a gyerekek személyiségétől függ meg a helyzettől. Vannak bizonyos feladatok, amiket megcsinálnak maguktól, és az úgy nagyjából mindig az ő feladatuk, de nincsen egy ilyen bebetonozott dolog.

Zelka: Mindegyik gyerekeknek nyilván más-más kiválósága van. És az nagyon izgalmas lenne, ha arról mesélnétek, hogy a gyerekek kiválóságait, hogy mondjuk egyik empatikus, a másik ügyesebb, gyorsabb, hogy ezt ti hogyan építitek be a rendszerbe?

Gyuri: Műszaki szemmel tekintve azt gondolom, hogy a hálózat, mint logikai modell, az egyébként működik. Szülőként inkább talán az a feladat, hogy kiépítsük azokat a kapcsolatokat, vagy minden gyerektől mindegyikig elérjen. Tehát ne legyen probléma a másikhoz szólni, a másiktól kérni, vagy éppen elfogadni azt, hogy a másik valamiben jobb, még ha ő kisebb is vagy más érettségi fokon áll, de valamiben biztos, hogy jobb mint az, aki éppen kérni vagy tanulni készül tőle. Tehát ez az egymás közötti pont-pont összeköttetés, ez tud működni, csak ezt ki kell alakítani.

Dorottya: Például most, amikor a gyerekektől elváltunk a regisztrációnál, akkor én mondtam az Annának, a tizenegy éves egyik ikernek, aki legempatikusabb meg a kisgyerekkel nagyon jó, hogy „te vagy a főnök, rád figyeljenek a kicsik”, Gyuri meg mondta az Ágostonnak, hogy „te vagy a legidősebb ott, figyeljél rájuk”. Tehát ilyen szépen megjelent ebben az életkor meg hogy ki az, aki legjobban tud a kisebbekkel bánni a jelenlévők közül.

Miklós: Régen kaptunk ekkora igazolást arra, hogy nekünk van keresnivalónk ezen a világon ezzel a szakmával. És amikor arról beszélünk, hogy hogyan lelhetjük örömünket a gyerekeinkben, akkor én nagyon hálásan szeretném nektek megköszönni, hogy válaszoltatok ezekre a nehéz kérdésekre, és megmutattátok azokat a modelleket, amik ebben segítenek.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás